Hétfőn plasztikai műtétem lesz. Nem, nem az orromat csinosítjuk és sajnos nem is tüntetnek el rólam zsírréteget.

 A csípőlapátomból kivesznek egy pici szivacsos csontszövet darabot (kb. mint a kisujjamon a köröm) és azzal betömködik a sípcsontomon azt a részt, ami nem akart összeforrni (ezt hívják spongiosa plastica-nak) így másfél év után sem. Hiába mozgás, Kalcium, D-vitamin, szezámmag, masszírozás, makacsul ellenállt a megfelelő átépülésnek. És közben bekukkantunk (arthroscopia) a térdembe, hogy az mitől fáj olyan rettenetesen: valamelyik csavar elmozdult, tényleg sérült a hátsó keresztszalagom (Tállay erre szavaz) vagy "simán" egy steril gyulladás (én erre szavazok). 

Eredetileg már január 17-én túl kellett volna lennem ezen a műtéten, de akkor fél napos kórházi tartózkodás után hazaküldtek, mert olyan sok friss sérült volt, hogy az ilyen tervezett műtéteket eltolták. A következő időpont meg (részben) miattam maradt el: a kórházban beszedtem egy jó kis vírust (nem részletezem) de még a torkom is begyulladt tőle, gyulladással meg nem műtünk.

Nagy várakozásokkal tekintek a műtét elébe: remélhetőleg utána gyorsan regenerálódok, tavasszal fogok tudni futni és főleg túrázni, és nyár végén kiszedhetjük a fémeket is.

Sok változás előtt állok: tegnap összepakoltam és kiköltöztem az irodából: a felépülés után már máshol folytatom a jogi tevékenységemet. Véget ért a 4 éves kaland a Gerbeaud házban...

 Június 28-án sikerült eljutnom az egyéves kontrollra, minden várakozásomat felülmúlva horror volt. Rutinosan nem 8-ra mentem, mert tudtam, úgyis reggel vizit, esetleg műtétek. Fél 10 körül értem oda, az ambulancia tömve és valóban, Csaba doktor műtőben. Direkt csini ruhában mentem (fekete szoknya, előnyösen harántcsíkolt fekete fehér felső és magassarkú szandi) mert azt már tapasztaltam a doktor úrnál, hogy kedveli a hmmm.... szépen kiemelt formákat.

Elkészült a röntgen, sok változás nincs áprilishoz képest, elöl még mindig nem forrt össze a sípcsont teljesen.

Vártam. Vártam. Csaba doktor műt. Szerencsére volt nálam innivaló és egy csomag keksz. Szép lassan szállingózott ki a többi orvos a műtőből, és behívta a rá várakozókat. Úgy délután 3-fél 4 felé már csak hárman maradtunk, mindannyian Csaba doktorra várva. 17h12-re sikerült bejutnom hozzá, mert kb. 17h-re ért be. Rettentően sajnálkozott (működött a ruci :) ) és hogy ne haragudjak, de ő egész nap műtött. Mondtam neki ok., ezzel semmi gond, de ha pl. bejelentkezéskor azt mondták volna, hogy Csaba Ákos délután 3 előtt biztos nem kerül elő, akkor pl. elmentem volna dolgozni, ügyet intézni, lábat lógatni, vagy pl. ebédelni. Állítása szerint ő szólt az asszisztensnek és ő nem tud emiatt kiszaladgálni...

Miután mondtam neki, hogy még mindig nem tudok futni mert fáj a térdem és ez nem izomprobléma mert simán bringázok akár 90 km-t is, azt mondta, lehet, az egyik csavar nyomja és a statikusat akkor kiszedi. Kérdeztem, mikor? Mondta most, ambulánsan, helyi érzéstelenítéssel, csak keres egy műtősnőt. Némileg beparáztam, hiszen azért eddig epidurálva vágott bele a lábamba. Mondta, fájni fog, de ő is kibírta. Már maga a szuri se volt kellemes (hiszen a csonthártyába nyomta a lidocaint, de a legfinomabb az volt, amikor a csavart szedte ki. Mert belülről nem lehet érzésteleníteni a csontot és lehetnek idegek a csontvelőben. Mit is mondjak, próbáltam úrinőként viselkedni de egy idő után kijött belőlem egy mélyről jövő nagyon fájdalmas nyögés. Szerencsére nem tartott az egész (a kihúzás) 1 percnél tovább. Nem is varrt, hanem strip-el ragasztott, így nem kellett visszamennem varratszedésre. 

Csinos kötéssel a lábamon távoztam ezután. 6 nap után leszedtem és most már teljesen jó. A heg nem lett csúnyább szerencsére.

Ami rossz, az az, hogy megint belebegtette a csontplasztikát, és most már nem is lehetőségként, hanem valószínűségként. Mert hogy valamiért úgy néz ki, mindenütt jól összeforrt, csak ott elöl nem, ahol a nyílt törés volt. Fránya bringa jól összezúzott. Karácsony előtt kell visszamennem újabb kontrollra és az összes fémtől csak jövőre szabadít meg. Maradok tehát robotnő.

 Eltelt egy év... Ma egy éve volt az a szörnyű vihar éjjel, ami meghatározta a tavalyi nyaramat, és amikor széttört a bal lábam. A 20. hét óta nem nagyon írtam, mi is történt azóta lábilag? A mankót elhagytuk szeptemberben, ősztől jártam rendesen gyógytornázni. Eleinte nagyon béna voltam és az utcán megelőztek az öreg nénik... Az ugrálás és a futás nem nagyon ment eleinte (és sajnos azóta sem). A januári kontrollon beparáztatott a doki, hogy nem forr rendesen a csont és ha 3 hónap múlva is így lesz, gondolkozzunk el a csontplasztikán: csípőlapátból csont ki, sípcsontba csont be. Ettől eléggé megijedtem, annyira, hogy elmentem gyorsan a Sükösd Zsuzsi apukájához, aki nagy tudású traumatológus, és azt mondta, ez hülyeség, amit a Jánosban hallottam. Ez egy nagy törés volt, aminek a rendes-teljes gyógyulási ideje 2 év és én szépen haladok, sportoljak, hogy izgassam a csontsejtecskéket a szaporodásra. Nóra apukája (szintén sebész) is ugyanezt mondta pepitában és ő még írt fel D vitamint. Én pedig sportoltam, sportoltam. Az áprilisi kontrollon már meg sem említették a csontplasztikát (mondjuk kb. 5 percet foglalkoztak velem úgy 6 óra várakozás után, rettenetes hely a János traumatológiai ambulancia). Ezután abbahagytam a gyógytornát, mert Vercsi szerint már nem nagyon lehet vele mit tenni, érdemi javulás csak akkor lesz, ha megszabadulok a csavaroktól és szögektől. Most kell majd visszamennem az egyéves kontrollra, persze, csak ha elérem végre a dokit és megtudom, mikor rendel.

Azóta is rendesen biciklizek, sokat (eddig a napi maximumom 90 km volt :) és az izmok remekül bírják. A térdem viszont fáj mert valamit nyomnak ott a csavarok. És futni továbbra sem tudok, csak valami elképesztő béna kacsázós mozgással, mert fáj a térdem, ugrálni szintén nem. Furcsa volt úgy Shantel koncertre menni, hogy nem tudok ugrálni. Nagyon várom már, hogy kiszedjék a fémeket, remélem, nem muszáj jövő nyárig várnom. Egyszer már arról álmodtam, hogy futok, és könnyedén, lazán... ez most olyan távolinak tűnik még.

Viszont ma lesz este a 20 éves érettségi találkozónk és oda simán magassarkúban megyek (na jó, nem tűcsuka, de van sarka). Tavaly nyáron nem gondoltam volna, hogy újra gond nélkül fogok ilyenben járni. Elég az, hogy öreg vagyok, szerencsére már nem roki :)

 Már eltelt 20 hét. November 1-étől hivatalosan is keresőképes vagyok. Vagyis, meggyógyultam. Vagy mégse?

A hivatalos gyógyulási idő 4-6 hónap: én most tartok 4,5 hónapnál. Szeptember 15 óta mankó nélkül járok. Eleinte nagyon sántítva, most már kevésbé. Szorgalmasan járok gyógytornára a BLESZ-be Veronikához. Veronika nagyon vicces, kicsit katonás, de poénkodik sokat. A mantrája: szépen járunk nem sántítunk! Mindig találunk új gyakorlatokat a fő célkitűzéseinkhez: a lábak kiegyensúlyozása, a bal boka erősítése. Mindig nyávogok, hogy de miért fáj az én bokám, ha a lábszárcsontjaimat törtem el és nem a bokámat, ő pedig mindig elmagyarázza, hogy a boka egy szerkezet amibe belecsatlakoznak a lábszárcsontok. Mostanában ugrándozunk: step padról kell leugranom előre/hátra/oldalra és még mindig nagyon gáz, mindig mindig a jobb lábamat teszem le egy töredék másodperccel hamarabb, mert nem merem a bal lábat terhelni. 

De ha nem sietek, már nem sántítok. Lépcsőn felfelé tök jól megy, lefelé még nagyon döcögős. Táncolni pl. egyáltalán nem tudok. Tegnap voltunk Diwali ünnepségen és volt Bollywood Disco: valami eszementen táncoltak az indiaiak, a pasik úgy nyomták mint a filmekben, fantasztikus hangulat volt.

Biciklizni már egy jó hónapja bringázok. Horvátországban sokat bringáztunk Rovinj mellett, isteni volt. Ott egy kisebb montival mentem, hasonló volt, mint az enyém, amit elloptak, persze egyszerűbb is, de egész jól ment. Mondjuk a sziklás emelkedőn nem bírtam/mertem felmenni.

Aztán bicikliztünk Pesten, illetve levittük a bringámat Tatára és ott nagyon jókat bringáztam a tavak körül. Patrick elment Franciaországba, az én bringám visszakerült Pestre, november elején szebb idő van, mint szeptemberben, így most megint muszáj volt tekerni.

Tegnap elvittem a Fannit az Új Udvarba próbálni 11re, aztán elmentem a Vikihez és kitekertünk a Rómaira. Előtte megmutatta nekem a gázgyári lakótelepet: az valami varázslatos hely! Múlt század elejei harmonikus, átgondolt, pont kellemesen díszített épületek, nagy nyugis fák, békés hangulat. Sose jártam még arra, anyu se ismeri, pedig sok fimet forgattak arra. Kíváncsi vagyok, milyen emberek lakhatnak ott? A parkoló autók alapján se túl gazdagok, se túl szegények. A Rómain minden nyitva volt! Így november 6-án hekket ehettem rövidujjúban az Evezősben. Majd én vissza, és Fannival hazatekertünk 3 után.

Ma azt hallottam az időjárás-jelentésben, hogy még szép idő lesz, ezért úgy döntöttem, kimegyek anyuhoz bringával. 2x15 km kb., jó lesz edzésnek.  Odafelé csak azt éreztem, mennyire nem vagyok fitt még: alaposan leizzadtam, mire Mátyásföldre értem. Eddig és voltam túl vakmerő, de most 5x olyan óvatos vagyok: annyira megállok minden kereszteződés előtt körbenézni, hogy volt olyan, nekem zöld volt a lámpa, és mégis leszálltam. A bringám szuper, de! A Gepida Alboin 300 egy klassz trekking bicikli, arra is vettem, de nem egy ideges, fordulékony monti. Olyan mint egy erős, biztonságos csatahajó.

Visszafelé, mivel lejt, könnyebb volt jönni. Ellenben nagyon hamar sötétedett, és ez engem nagyon zavart. Féltem, bizonytalankodtam, zavart, hogy nem látom rendesen az utat, hogy a sok avar miatt nem tudom, milyen az út alattam, hol vannak a gödrök. Későn veszem észre az embereket, a szembejövő autók világítása vakít, nem szeretem! És az emberek olyan hülyék: 5 méter széles járdából 2 m a biciklisáv, de a gyalogosok a biciklisávot választják. Az Andrássy úton két kocsi közül hirtelen elém lépett egy gyalogos csajszi: eléggé bazmegoltam, és nem finom nőiesen. Szembejön apuka 3 gyerekkel, és a gyerekeknek nincs lámpája. Rettenetes.

Hazafelé a Lánchídon megvilágosodtam, és azt hiszem, rájöttem a baleset okára. 

 Ez a 3 hónapos (és még nincs teljesen vége) mozgáskorlátozottság türelmesebbé tett. Vagy mindig is az voltam és most veszem észre, hogy az emberek türelmetlenek?

Szerdán amikor beértem a kórházba (10 körül, mert tudtam, reggel korán úgyis mindenfelé jár a doki) kiderült, hogy a gyermeksebészetre kellett mennie operálni. Hát jó leültem, olvasgattam. Az egyik oldalamon egy középkorú fickó ült, aki időként pattogott, hogy amikor eltört a keze, akkor is reggeltől este fél 11-ig ült itt és a felesége majdnem elvált tőle. Aztán mások is pattogtak, hogy milyen dolog az, hogy a doki nem itt az ambulancián van és minket lát el? Én meg mondtam, hogy de hát egy gyereket műt és a gyerekek nagyon fontosak! Fontos, hogy jól megcsinálják és ő egy ügyes sebész. Erre replikáztak, hogy de mi is fontosak vagyunk. Persze, de mi felnőttek vagyunk, mindannyian táppénzen, tehát nem rohanunk sehova és mindannyian tisztában vagyunk a magyar egészségügy helyzetével, hogy kevés az orvos és így várni kell. Egy gyerek előtt meg még egy csomó dolog van, ha én sántítok egy picit (nem fogok szerencsére) az nem akkora gáz, mintha egy gyerek sántikálna. Attól, hogy hergeljük magunkat, még nem lesz jobb. Nem egy méznyalás egy traumatológiai ambulancián eltölteni órákat, de mindannyian tudjuk, hogy ez benne van a pakliban és nem értem, miért gondolják azt mások, hogy ha magukat hergelik, akkor jobb lesz. Amikor visszaért a doki, hívogatta be az embereket, a középkorú volt kb. a 2. Volt egy alacsony fiú, aki többször elmondta, hogy ő reggel 7 óta ül itt és 1 hete levágta az ujját és a Csaba doki varrta vissza. Mondtam neki, hogy milyen mázlis, hogy egy kézsebész volt az ügyeletes! Szerintem fel sem fogta a szerencséjét, asztalos vagy burkoló volt, elég egyszerű darab.

Aztán engem behívtak, én meg mondtam a dokinak, hogy lehet, megvernek a betegek, mert hogy ők korábban jöttek, mint én és mégis engem hívott be. Mondta ez nem igaz, mert nézzem meg, sorban vannak az ambuláns lapok és rá van írva, mikor jelentkeztem be. Én meg mondtam, hogy van egy fiú, akinek 1 hete ő varrta vissza az ujját és már 7 óta itt ül stb. de ő sehol nem találta a lapját. Kiderült, valamit elkavarhatott a nőci, aki a bejelentkezéseket intézi. Kinyomtatta újra és utánam őt hívta be.

Azt hiszem, tényleg van abban igazság, hogy mindenki azt kapja, amit érdemel: ez a fiú is várhatott volna napestig és hergelhette volna magát ha nem találkozik velem. Mert annyi esze nem volt, hogy szóljon. 

 Ma voltam a 12 hetes kontrollon. A röntgenen még szépen látszik a törés, bár a szárkapocscsont sokkal szebb, mint a síp. De szerencsére nincs elmozdulás vagy fémlazulás. 

Itthon már eddig is mankó nélkül közlekedtem, de most leteremtett a doki, hogy az utcán is és mindenhol hagyjam el. Mert akkor tovább fogok sántikálni. És hiába hivatkoztam arra, hogy így legalább átadják a buszon a helyet. Nem hatotta meg :( Szóval, bye bye mankó! És most ezerrel lehet (na jó, fokozatosan) biciklizni és úszni. Futás, tenisz még nagyon messze van :( Ez azt is jelenti, vége a táppénznek, a jövő héttől már teljes gőzzel irodázok. Fura volt, a múlt héten felvettem az átmeneti kabátomat, és a zsebében találtam egy post-it - et. Olyanok voltak rajta, hogy hajcsatt, lakk, rúzs. Fanniék június 5-i fellépésére kellett vásárolnom egy csomó mindent, mert én voltam a sminkes. És elég hideg volt. Aztán előadás után bő 10 nappal eltörtem a lábam, teltek múltak a hetek, és én újra járok, ellenben újra kell a kabát is. Elég rossz érzés. A nyár kimaradt teljesen. Jövőre viszont szuper nyarunk lesz! 

Kicsit rossz a kedvem, mert Rovinjba akarunk menni pénteken 3 napra, és végig esőt mondanak. Úgy meg mi értelme? Majd csütörtök este döntjük el.

Patrick megint hozott egy csomó gyümölcsöt és mivel nem akarom, hogy ránk rohadjon, csináltam sütit: 2 joghurt, 3 pohár liszt, 1 pohár cukor, 1 vaníliás cukor, 3 tojás, 1 csomag porélesztő, összekeverni, majd belekevertem 3 kockára vágott almát és 3 karikára vágott banánt. Bele egy formába (én most pie formába tettem) és kb félóra sütés. Szerintem finom nagyon. Otthoni süti, olyan kis csúnya de finom.

Holnap hülye napom lesz: délelőtt le kell mennem a háziorvoshoz az utolsó táppénzes papírokért, majd délután gégészetre aztán este még jön a gyógytornász. Gégészetre immár 4. hete járok:( nekem is találtak ugyanolyan staphylococcust a torkomban, mint Andreának. Pedig nem is csókolóztunk. Remélem, holnap az lesz az eredmény, hogy az egy hetes antibiotikus kezelés hatott és eltűntek a gonosz bacik.

Ideje lenne már rögzítenem a majd' 3 hónapos kényszerszabadság alatt felgyülemlett gondolataimat. Barátságaim a helyükre kerültek, az biztos.

 2 hónapja ilyenkor (június 18án fél éjfél felé) a műtétre készítettek elő, de az is lehet, hogy már műtöttek. Vagyis már 2 teljes hónap eltelt a baleset óta. Mérleg?

Én tényleg azt hittem, hogy ha 6 hétig nem terhelem, akkor utána 1-2 hét alatt újra megtanulok járni és dobom el a mankót. Nos, ez nem igaz. Most, a 9. héten még mindig 2 mankóval nyomom. Ugyan egyre többet sétálok, de még mindig 4 lábbal. A realitás az, hogy a 12 hetes kontrollra fogom rendesen terhelni a lábamat, ami szeptember közepe. Lehet, hogy már szeptember 10-re, de nem hiszem, hogy 1-re. A háziorvos szerint még szeptemberben is bőven táppénzen leszek, mert ő szeptember 20-áig szabadságon van, de a ha sürgős, a helyettese is odaadja majd a táppénz papírjaimat.

Táppénz: az ember a minimálbérnél kicsivel magasabb összeg után fizet járulékot, így havi nettó 28 ezer ft táppénzt kapok. Sírjak vagy nevessek?

Ami a lábamat illeti: a héten kétszer volt a gyógytornász, még hétfőn jön 1x a hónapban. Vagyis a július 5-én kiírt 14 alkalmas háziápolásos gyógytornából augusztus végéig összesen 4 alkalmat sikerült abszolválni. Magyarország, én így szeretlek?

Hétfő óta szorgalmasan sétálgatok, persze még manóval. Egyre többet megyek, ma szerintem 2 órát sétáltam. Sajnos estére ettől elfárad a lábam és bedagad a bokám. Érdekes módon a bokám a legérzékenyebb, mondjuk ott most az alsó csavarnak is meg kell találnia a helyét. Sajnos most úgy néz ki, van egy lábam vékony bokával és izmos, formás vádlival és van egy lábam vastagabb bokával petyhüdt vékony vádlival. Most egy jó ideig nem hordhatok egyáltalán magassarkút, így miniszoknyát se fogok nagyon :)

A mai sétám során egyszer csak elsuhant mellettem egy kamasz BMX banda. Félórával később szembe jöttek és az egyik srác mondta a haverjának: "itt jön a négylábú funky csaj!" Én meg ezen elkezdtem nevetni. Hiszen milyen tök jó: az anyja lehetnék, de ő mégis annyira fiatalnak tart, hogy be mer szólni. És elég "öreg" vagyok már ahhoz, hogy egy ilyen beszóláson ne sértődjek meg, hanem nevessek. Viszont nem vagyok elég "öreg" ahhoz, hogy én is beszóljak nekik valami olyasmit, hogy kisfiam ha figyelmetlen vagy a bringáddal, úgy eltörheted a lábad mint én és aztán róhatjuk a köröket együtt.

Nehéz itthonról dolgoznom, az igazi távmunkához jobban kellene logisztikáznom. Eljön ennek is az ideje hamarosan.

A két hónapban az  is a jó, hogy milyen sokan segítettek és jöttek meglátogatni. Természetesen messze a legjobb dolog persze Patrick, ezért nem tudom azt mondani, hogy az egész nyaram el lett cseszve. Sebaj, most az indián nyárra gyúrok :)

 Ma vasárnap este van. Hétfőn reggel jöttek betegszállító barátaim, hogy elfuvarozzanak a Jánosba a 6 hetes kontrollra. A nagy újdonság az volt, hogy már nem kellett értem feljönni a hordággyal, hanem csak az egyik fickó jött fel és ügyesen lelépcsőztem egyedül.

A kórházban szokás szerint rengeteget kellett várni, mert az orvosok valamilyen megbeszélésen voltak. Traumatológiai ambulancián hétfőn reggel megbeszélést tartani nagy királyság. Csináltak röntgent, amin sajnos még rendesen látszik a sípcsonton a törés. Az ambuláns lapomon annyi van: a callus képződés épp, hogy megkezdődött :( további gyógytorna, lassan fokozatos terhelés, a következő kontrollra (újabb 6 hét múlva, kb. szeptember közepén) már el kell érni a teljes terhelést. Viszont 40 szuri után nem kell többet szúrni, talán a hasam is visszanyeri a normálisabb állapotát!

Amikor a doki mondta, hogy 6 hét múlva jöhetek újra, akkor kicsit méltatlankodtam, hogy de hát azt hittem, többet nem kell jönnöm! Erre nevetett Csaba doktor és mondta: dehogynem, még sokszor! Itthon persze ismét a netet bújtam, és megtaláltam a lábszártörés kezelésének hivatalos, Eü Minisztérium által kiadott protokollját, amely szerint a 3., 6., 12., 18., 24. héten, majd azt követően 12 hetente kell kontroll röntgent csinálni. És az igazi hardcore: hivatalos gyógyulási idő: 4-6 hónap!!!! Vagyis október-december közepe! Ugyan Nesta azt mondta, szerinte a 6 hét elteltével rögtön elkezdhetek teniszezni, a Bence szerint az egész augusztus tutti bukó, a gyógytornász pedig csak kiröhögött, amikor rákérdeztem, hogy mikor játszhatok. Szerinte a nyári szezonnak annyi, max sátorban :(

A Balsai is felhívott a röntgenemet látván és csak annyit ismételgetett, hogy "nagyon elbasztad a lábad", nem esett túl jól. Talán most jött rá, hogy tényleg, igazán, komolyan eltört és egy nagy szívás az egész? Mert sokat nem segített azzal, amit mondott :(

Gyógytornász egyszer volt a héten, TB alapon végre, jövő héten viszont nem jön, mert nyaral. Elmegy 1 gyógytornász nyaralni, és behal a háziápolás. This is Hungary.

Ami a konkrét állapotomat illeti, én azt hittem, 7 hét után jobban leszek. Valóban talpérintéssel mankózom, de még mindig 2-vel és annyira nem merem terhelni a lábam. Pedig legkésőbb augusztus 29-re ügyesen egyedül szeretnék járni, Patrick akkor jön haza a vitorlázásból és azt mondtam neki, mankó nélkül várom. lllene betartani az ígéretemet.

Ami rossz, hogy anyu nem akar Jándra menni, én viszont most nem mehetek egyedül a Fannival. Szegény gyerek ezt várta egész évben, és most nem megyünk :( Pedig a Fanni lovat meg kell keresztelnünk mindenképp... Jó lenne valakit találni, aki lejönne pár napra.

Az viszont végtelenül elkeserítő, hogy mivel én eltörtem a lábam, senki nem viszi a Fannit nyaralni és abba a 3 táborba megy egész nyáron, ahová a bátyám befizette és ahova anyu hordja. Ezek után senki ne szóljon be, hogy miért foglalkozom vele ennyit. Ezért. 

 Ha június 18-án este, amikor a sanyarú sorsomon zokogtam törött lábammal a mentőautóban, azt mondja a mentőápoló: Ágika, ne sírjon, meglátja, 3 hét múlva megismerkedik egy isteni pasival, aki szerelmes lesz magába, és viszont, akkor biztos kiröhögöm, hogy persze, majd bekopogtat az ajtómon a fehér lovas herceg és én kibicegek a mankómmal, mi? Nem kellene ennyi romantika csatornát nézni!

És most viszont sűrűn elnézést kérnék a pikírtségemért és belátnám, talán mégis léteznek tündérmesék. Rég volt ilyen csodás szülinapom:) Holnap pedig: kontroll, eltelt a hat hét!

 Emlékeztek, írtam, hogy amikor július 5-én visszamentem a kórházba varratszedésre, a doki felírt nekem 14 alkalom gyógytornát, amennyiben nem tudok elmenni, úgy háziápolás keretében.

Még aznap írtam a XVI. kerületi szakrendelőnek (leánykori nevén az SZTK-nak), megtaláltam a gyógytorna részét, hogy szeretnék gyógytornát háziápolásban, majd ha biztosabban járok, esetleg be tudok menni mankózgatva. Másnap írtak, hogy nem úgy van az, le kell menni a háziorvoshoz, ő kérheti a háziápolást. Anyu le is ment szerdán, de a háziorvos meg akarta tartani az egy darab ambuláns lapomat, így megbeszélték, anyu lefénymásolja és visszamegy (addig azonban egy szalmaszálat sem teszünk keresztbe). Másnap anyu lefénymásolta, lement délután, kiderült, a háziorvos két napig szabadságon van, a másik doki helyettesíti a saját rendelési idejében. Elküldtem anyut az SZTK-ba, hogy beszéljen a gyógytornászokkal (aki írta a mailt), hátha meg lehet sürgetni az ügyet. Anyu lement és nem várt meglepetésben részesült: a gyógytornász pikírt módon elküldte a fenébe, hogy ők ilyennel nem foglalkoznak és ők nem leveleznek a betegekkel. Akkor mi a tökömnek van e-mail címük? És jó vicc, hogy leírják, nem mehetek csak úgy simán a pl. térd/boka elnevezésű órájukra, ami nekem kell, hanem előbb le kelle ne menni konzultálni. Igaz, járni nem tudok és szállítani kell, de hajrá logika. Mindenesetre az tutti, hogy ha már járni fogok tudni és kell gyógytornára járnom, akkor inkább a pöpec BLESZ-be megyek, mint pimasz csajszihoz aki egy idős nővel tudott bunkózni. Anyu lement péntek délelőtt a helyettes háziorvoshoz, a helyettes dokinő nagy nehezen kiderítette, ki itt az illetékes szolgálat. Ők persze nem vették fel. Azt ígérte az asszisztens, hogy egész rendelési idő alatt hívogatni fogja őket, és majd felhív minket itthon, hogy mit intézett. Persze semmilyen hívást nem kaptunk.

Hétfőn, 12-én lement anyu az én háziorvosomhoz, elérte a Kék Kereszt szolgálatot, akik nyilvántartásba vettek és megígérték, hívnak időpontot egyeztetni.

Így vártam. Hétfőn. Kedden. Majd szerdán. Aztán csütörtökön is. Pénteken már reményvesztetten. Gondoltam lemegyek a háziorvoshoz, és megverem a mankómmal. De itt talán nem ő volt mégsem a hibás.

Így tehát hétfőn 19-én anyu ismét lement a háziorvoshoz, ismét felhívták a háziápoló gyógytorna szolgálatot ahol kiderült, elkavarták a lapomat, de majd hívnak, istenbizony. Fel is hívtak, hogy sajnos a júliusi kvóta kimerült, ezért csak az augusztus 2-ai héten tudnak jönni. Mondtam, ez kíváló, ugyanis nekem augusztus 2-án kell visszamennem és addigra helyre kellene jönnie a boka és térd funkciónak. Megállapodtunk abban, hogy feljön a gyógytornász, hogy gyakorlatokat mutasson. Fiatal fickó, aki magánúton tud jönni heti 2x, majd aug 2-től TB alapon.

Vagyis, ha nem lenne pénzem megfizetni a magán gyógytornászt, akkor TB alapon augusztusban kezdhetnék el, hetekkel később épülnék fel és hetekkel tovább lennék táppénzen. Ebben hol a ráció?

 Ez is elmúlt!

Először is: megtörtént az első kirándulásom. Július 11-én eljött délután Patrick, majd amikor összegyűjtöttem a lelkierőmet és bátorságomat, elindultunk.  Lefelé úgy mentem a lépcsőn, ahogy a Robi mondta: jobb kezemmel a korlátot fogtam, ballal a mankót, és mindig egy lépcsőfokkal lejjebb engedtem magam. Patrick előttem ment lefelé, hátrafelé, hogy elkapjon, ha zuhannék. Teljesen könnyen ment, kiértem az utcára.

Patrick elment a kocsijáért, én odamankóztam az úthoz, odaállt és elmentünk a Vári cukrászdába. A kocsiban tökig hátranyomtuk az ülésemet, mintha rettentő magas lennék, hogy relatíve ki tudjam nyújtani a lábam. Nyakamban lógó szütyőben a kulcsom, pénzem, telefonom és még svájci mankózós emlékeimből emlékszem arra, hogy biciklis kesztyűben kényelmesebb mankózni, mert nem töri rommá a tenyeremet.

Azt persze elfelejtettem, hogy a cukrászdába 7 lépcső vezet fel, na az elég kemény volt. Főleg, hogy valami hülye csúszós járólappal volt burkolva, aki meg csinálta, az a vízszintezőt hírből sem ismeri. Vettünk finom fagyikat: céklát, tokaji mazsolát, homoktövist, chilis csokit, stb. Nagyon jó volt végre kiszabadulni a lakásból, még ha egy külvárosi cukrászdába is. Egyébként elég jó híre van, itt írnak róla: http://www.life-style.hu/megmondjuk/20090719_legjobb_fagylalt_fagyi_budapest.aspx

Gondoltam, veszek anyunak is fagyit, pont sorban álltunk, amikor telefonált Éva, hogy nagyon fáradt, fáj a lába, nem tudja elhozni a Fannit, de van egy ötlete: beteszi egy taxiba a cuccaival együtt és majd mi itt kiszedjük. Mondtam, jó, de hát mit mondhattam volna? Azért magamban nem annyira örültem neki, hogy a nyolcéves egyedül taxizik, valószínűleg ez ki volt írva a fejemre, mert Patrick felajánlotta, hogy menjünk el érte, ha engem ez megnyugtat. Így még befigyelt egy Mátyásföld-Lánchíd utca-Mátyásföld túra. A Lánchídból visszafelé sikerült azt javasolnom, hogy ne az Erzsébet hídon menjünk most át, hanem a Lánchídon, mert a tyúkagyammal elfelejtettem a József Attila utcai építkezést, és az ezzel járó dugót... a kánikulában mindezt, persze. Hazafelé már eléggé fájt a lábam a sok lógatástól, így a kesztyűtartó fölé pakoltam egy idő után, rém elegáns módon. Egy hirtelenebb fékezéssel kirúghattam volna a törött lábammal a szélvédőt, szerencsére ilyen nem történt meg.

A második emeletre felmankózni kemény volt nagyon. Először a terveimnek megfelelően azzal próbálkoztam, hogy a mankókat odaadtam a kísérőimnek, én pedig két kézzel kapaszkodom a korlátba és jobb lábbal ugrálok felfelé. Brutális volt. Kb. az első lépcsősor 3/4énél (15 lépcső után) mondta Patrick, hogy próbáljam meg inkább a mankóval és azzal jobban ment. Beláttam, hogy igaza volt, pedig én ritkán adok igazat másnak :) Nem mondanám, hogy így könnyű volt, de mindenesetre könnyebb, mint egy lábbal fel és egyben előre 25 cm-t ugrani. De volt sportértéke, szerintem ledolgoztam az elfogyasztott fagyit :) És feljutottam a második emeletre!

Többen megjegyezték az előző posztomra reflektálva, hogy legyek türelmesebb anyuval.

Igazuk van! (úristen, már megint!)

Csak nehéz ennyi idősen egy annyi idős emberrel, mint ő, összezárva lenni. De talán az egy nehezebb időszak volt. Próbálom inkább úgy felfogni az együtt töltött időt, mint valami ajándékot. Csak szegény anyunak tényleg nehéz az asztmájával, gyenge szívével a hülye lányát ápolni és kiszolgálni, illetve az örökmozgó, gyakran rendetlen és szemtelen unokáját gardírozni, mindezt a kánikulában.

Kánikula rettenetes, ellenben áldom a tudományt, hogy ennek a műtétnek köszönhetően nem kellett gipszelni a lábamat és tudok naponta legalább kétszer zuhanyozni.

Legközelebb  a gyógytornáról írok. 

 Pénteken volt 3 hete, hogy eltörtem a lábam és holnaphoz 3 hétre kell visszamennem kontrollra, amikor megrögenezik és remélhetőleg azt állapítják meg, tökéletesen összefort mindkét csont. Most járok tehát a gyógyulás felénél. Hogy a rehab mennyi ideig fog tartani és mikor lesz újra tökéletes a bal lábam, azt nem tudom. Főleg, mivel a szuper itthoni rendszer miatt még mindig nem indult be a házi gyógytornám.

Ideje valami mérleget készíten vagy tanulságot levonni, ha lehet.

Beadtam a hasamba eddig 20 szurit, fasza csaj vagyok, hogy meg mertem tenni, de tény, hogy a 20-ból max 3-4 volt kicsit kellemetlen.

A lábam kb. az első 10 napban valóban rettenetesen fájt amikor lelógattam, szerencsére mostanra ez elmúlt, emiatt kicsit mozgékonyabb vagyok.

Írogattam a blogot, pár embernek tetszik, ennek örülök.

Olyan emberek hívnak, látogatnak meg, ajánlják fel a segítségüket, akiktől egyáltalán nem vártam. És  pont ezért nagyon jól esik. Igen, működik az a tétel, hogy ha kedves vagy másokkal és segítőkész, akkor ezt te is visszakapod. Lehet, hogy nem úgy és nem annyit, lehet, hogy nem is attól, akinek te segítettél, de globálisan egyensúlyba kerül majd a mérleg. Az emberek alapvetően jók.

Sokkal türelmesebb vagyok, főleg magammal szemben, illetve a kényszer miatt kreatív. Tegnap anyu elment a Fanniért és későn ért haza. Este meccset akartam nézni, és éhes is voltam. Bevittem a nappaliba egy széket a fotel elé (ezt úgy kell elképzelni, hogy toltam rajta egyet egy kézzel, majd egy lépés a mankókkal, majd megint egy tolás, megint egy lépés, stb.) Utána bevittem a székre egy magas párnát a szobámból, hogy fel tudjam polcolni a lábamat. Szerencsére a párnának vannak rojtjai, így annál fogva meg tudtam fogni a mankóval együtt. Majd a konyhába mentem egy üveg ásványvízért. Sajnos nem találtam zacsit, így eleinte úgy vittem, hogy 30 cmre előre tettem a földön, oda mankóztam, megint előre, megint mankó. Ez a hajlongással kicsit sok volt, ezért bevillant a remek ötlet: az ásványvizes palackot eldöntöttem és a mankóval terelgetve, mint valami golflabdát, betereltem a nappaliba. De még éhes is voltam. Főzni ugye nem tudok és tányérban sem tudok ételt vinni. Ezért a nyakamba taláható szütyőbe tettem egy joghurtot, kiskanalat, bevittem a nappaliba. Kimentem még egy rudiért, azzal is be a nappaliba. Aztán volt még egy kicsi fél cső főtt kukorica az étkezőasztalon, az szalvétába csomagolva szintén belefért a szütyőbe, így azt is bevittem és végre leültem. Vagyis kb. 6 kör alatt sikerült mindent magamhoz venni a meccsnézéshez, több mint 15 percet vett igénybe. Ez van :) Sajnáltam Uruguayt, de jó meccs volt!

Még mindig rosszul tűröm, hogy ébredéskor nem tudok kipattanni az ágyból, vagy általában felugrani akár az ágyból, akár a fotelből, ha eszembe jut valami. És ez a forgolódás nélküli háton alvás se túl kellemes, tegnap el is aludtam a nyakam és a vállam: az egy dolog, hogy fáj, na de mankózásnál is rossz a fájós váll nagyon!

Amiben sokat sokat kell még fejlődnöm, az az anyuval szembeni türelem és elfogadás, illetve a hatékonyabb kommunikáció. Idegesít, hogy sokmindent olyan körülményesen és logikátlanul csinál, hogy hiába mondom neki, hogy bizonyos dolgokban már nem kell segíteni, más dolgoknál meg képtelen észrevenni, amíg nem szólok, hogy kell. Rendszeres pl, hogy étkezésnél elviszi a mankóimat a közelemből, hogy ne zavarjanak, ami teljesen jó. De étkezés után elkezd pakolni, mosogatni, leül újságot olvasni és elfelejti visszaadni a mankóimat, egészen addig, amíg nem szólok. Vagy pl. tegnap leadta a Fannit a Lánchíd utcában, ahova már késve indultak (nem miatta) Szentendréről. De sokkal később ért haza, mint vártam, teljesen kipurcanva. Mert hogy a Fanni azonnal levetkőzött nálam és szétdobálta a ruháit, és feltúrt az újakért mindent, és muszáj volt neki (anyunak) összepakolni. Én meg mondtam neki, hogy de miért nem hagytad úgy? Úgysem megy a lakásba senki, csak mi, a ruha nem romlik meg, és félórával hamarabb ideért volna, kevésbé fáradtan. Kit érdekel, ha rendetlenséget hagy? Persze, én vagyok a rossz, mert beszóltam és kritizáltam és a szokásos "bocsánat, hogy létezem" mártírkodó stílusban válaszolt. Ettől persze nekem eldurran az agyam, hogy az egyébként annyira okos anyám hogy lehet ennyire korlátolt bizonyos kérdésekben. De most vsszafogtam magam, mert tudom, nagyon sok köszönettel tartozom neki. És persze rosszul tűröm a mindenhez való negatív hozzáállását. Töröm a fejem, hogy lehet-e még valamennyire változtatni egy 68 éves emberen; úgy szeretném, ha boldog lenne, mert megérdemelné, de ennyire negatívan nem megy.

Ma délután nagy nap lesz: jön egy barátom és lemegyünk a lépcsőn. És ha ügyesen lemegyek két emeletet, akkor elvisz fagyizni. Nagy motiváció!

 Anyu csak így hívja az ágyamat. Mivel nincs wifi, csak innen tudok netezni úgy, hogy a lábam is polcolva legyen, a net is ideérjen. Majd készítek (inkább készíttetek :) ) remek fotót erről a kis birodalomról. Sztenderd tartozékok a párnák: 2 a fejem/hátam alá, 2-3 kicsi és 1 nagy a lábam felpolcolására. Minden nap újabb és újabb tornyokat építek, de még nem találtam meg az igazit. Az biztos, más konstrukcó kell az ülve vagy félig fekve netezéshez, az olvasáshoz és az alváshoz. Van természetesen egy takaróm (vagyis egy lepedő, mert meleg van, és kézzelfogható távolságban egy pokróc, ha mégis lehűlne, ahogy tette most, hálistennek).

Ágyam mellett kisrádió, még betegen is Milliók Reggelirére akarok ébredni. Gazdasági muppet show és Nesta zene az életem elengedhetetlen tartozéka. Van még kistáskában piperecucc (arckrém, deo, lemosó, kézkrém, nedves törlő, stb.). Fájdalomcsillapító (babonából nem tettem el), homeopátiás cuccok.  Egy üveg ásványvíz. Toll, papír. Telefon, töltő. Nyakba akasztható kistáska. Fényképezőgép. Töltő. Webkamera. Pendriveok. Egy DVD jogtár. Hintőpor, Kisszemetes. Contractubex. Reggel általában még egyedül ébredek, aztán a nap végére már több minden itt heverészik velem. Most pld. néhány papír, boríték, egy kis tálca amelyen a málna volt, a DVD jogtár, kisrádió. Kistáska a nyakamban.

Contractubexel szorgalmasan kenem a hegeimet. Nem akarok háborús sérülnek tűnni.

Van viszont egy kellemetlen hírem. Nem véletlenül nem megy ez a bokahajlítás nekem. Folyamatosan zsibbad a bal lábfejem és sokkal érzéketlenebb, ezt éreztem a zuhanyozásnál is: a bal lábammal sokkal kevésbé éreztem mind a vizet, mind annak hőmérsékletét, mint a jobbal. Megkérdeztem Laci unokatesómat, aki híres neurológus professzor, és ezt írta:  

"Szia Ági!

 Ma végre először kompletten lefürödhettem, rossz bal láb included, isteni érzés volt. Kicsit balettoznom kell, hogy a csak max 60 fokban hajló és nem terhelhető bal lábammal be tudjak ülni a kádba, de nagyon szívesen megteszem, mostantól napjában többször is akár :) Nagy tanulság és tanítás nekem ez a 6+ hét, átértékelek sokmindent. Nagyon várok minden látogatót, ugyanakkor sokkal türelmesebb is vagyok. Hogy jövő hét végén tudsz csak jönni? Nem baj, az a lényeg, hogy jössz és örülni fogok neki. És ezt nem udvariasságból mondom. Emellett tervezgetek. Hogy pl. kb. 2 hét múlva be fogok egy nap menni az irodába pakolászni. Addigra csak hajlik már a térdem - bokám. Muszáj időponthoz köthető célokat kitűznöm magam elé mert ha arra gondolok, hogy még 24+ napig ide vagyok kötve, bizony eléggé deprimálódok (mint pl. tegnap). A tegnapi nap ilyen mérföldkő volt (a varratszedés!) ezért kellenek ilyen újabbak. Szuper lesz, ha minden nap gyógytornázhatok majd!

Holnap elkezdjük szervezni a házi gyógytornát, remélem, már a héten tud jönni a gyógytornász. Addig, amíg nem hajlik rendesen a bokám, nem tudok úgy mankózni, ahogy a Csaba doki mondta. Talpérintés egyenes derékkal most kivitelezhetetlen nekem, pucsítok mint valami rosszlány. És tökre zsibbad a bal lábfejem, bokám. Gondolom, küzd a lábam az idegen anyag befogadásával.

Ami még némi gondolkodást és tervezést igényel, az az étkezés. No nem azért, mert ne tudnék egyedül enni (szerencsére ez szuper jól megy) de az eddigi szokásaimon változtatni kellett a következők figyelembevételével: 1) bevinni minnél több kalciumot 2) mivel a heti minimum 3 sport a heti 0-ra redukálódott, illetve a napi séta mennyiségem sem éri el a 100 métert, a bevitt kalóriákat mennyiségben csökkenteni kell és minőségben átstruktúrálni. Mindezt úgy, hogy anyu főz rám, és bár nagyon jól főz és szívesen kipróbál új dolgokat, de mégsem egy diétás séf. Illetve van a büdzsé oldal is, nem várhatom el tőle, hogy iszonyat drága termékeket vásároljon kislányának napi szinten. Illetve, hogy ő tömegközlekedik és a legközelebbi nagybevásárlós hely az Árkád béli Interspar. 

Eddig az a rendszer, hogy hetente 1x valakivel elmegy vásárolni, és vesznek sok calciumos narancslét, tejet, kaukázusi kefirt és ilyen nehezebb árukat. Napi zöldséges meg kisközért van itt is. Ami meg a menüt illeti: reggelente müzlit eszem tejjel. Naponta 1x joghurtot és egyszer gyümölcsöt. Ebédre általában húst, halat salátával vagy zöldséggel, illetve főzeléket (nem rántva, enyhén habarva), imádom anyu spenótját. Találtunk a múlt heti Nők Lapjában egy tonhallal töltött cukkini receptet, azt megcsináljuk a héten. Minden ötletet szívesen fogadok, ami egészséges, erősít (a gyógyulásban) és nem hízlal! De nem szeretem a nyers paradicsomot és a nyers uborkát! Persze a főzés olyankor nehezebb, ha itt van Fanni, mert ő rettentően válogatós és neki ebédre szaftos husika kell rizzsel, vagy olivás hús (amiből kikotorja az olivát) vagy palacsinta kell. Esetleg virslileves (frankfurti leves anyu módra: kelkáposzta nélkül, rengeteg virslivel és kolbásszal). Úgyhogy szegény anyu 2 menüt főz, vagy én eszek Fanni kaját, kis adagban.

Ami nekem nagy kihívás, az az édesség elhagyása. Nagyon édesszájú vagyok, sajnos. Most az a megállapodásom anyuval, hogy kapok naponta 2 kocka étcsokit vagy 1 túrórudit. Pöttyöset persze. Talán ez így nem gáz. Eléggé tartok a hülye kánikulától, ami állítólag a hétvégén kezdődik, mert fagyifüggő vagyok. Lehet, kellene csinálnunk valami házi málna sorbet félét minimál édesítéssel? Vagy mit egyek, ami hűsít, frissít, de nem hízlal?

Ma kellett mennem vissza varratszedésre. Tanakodtunk anyuval, hogy mikor jöhetnek a betegszállítók. Abban egyeztünk meg, ma nem lustálkodom, 8-ra kész leszek. 7-kor mentünk is zuhanyozni,  majd épp reggelihez akartam leülni f8kor a hálóingben, amikor gyanús zaj ütötte meg a fülemet. Mondtam anyunak, nézzen ki, mert rosszat sejtek. És valóban, a betegszállítók voltak azok. Anyu teljesen bepánikolt én meg osztottam az utasításokat, hogy akkor csomagoljon szendvicset, én megyek fogat mosni, ő keresse meg a szállítólevelemet, meg a zárójelentést. Na, pánik hatványozódott, nincs meg a zárójelentés. Hogy úristen, ő biztos otthagyott minden papírt Csillánál, a könyvelőmnél! (pedig előtte direkt lefénymásoltattam vele mindent, hogy csak a másolatokat vigye) Csilla intézi ugyanis a táppénzemet, nekem ebben semmi tapasztalatom nincs, majd 37 évesen most vagyok először táppénzen. Na, telefon Csillának: igen, minden papír nála, de ő otthon, papírok az irodában és bár a János mellett lakik, nem tudja behozni. Anyu mondta, lemegy az idióta háziorvoshoz, és utánam hozza a Jánosba. Persze, Mátyásföldről, BKV-n, asztmásan, fulladva, miközben én mentóautóban, buszsávban... Mondtam neki, a háziorvos faxolja el, vagy ha nem akarja, faxolják el a patikából. A mentőautóban tessék-lássék megfésülködtem (ez otthon elmaradt) és felhívtam Csaba doktort, aki azt mondta, semmi gáz, kérjek másolatot a rácsos ablaknál. Anyunak telefon hogy no para, ne menjen sehová. Még néhány sms neki, hogy ne pánikoljon. Tényleg rossz volt látni, hogy majdnem elsírta magát a tehetetlenségtől meg a rég "jajmostmilesz" reflextől, miközben csak 3 nyamvadt oldalt kellett kinyomtatni újra. Bakker, a bíróság is ad mindenről másolatot, 100 ft/oldalért, ha kell én fizetek a János kórháznak 300 ft-ot.

A mentőautóban volt egy idős néni, akit kitettünk a Kékgolyóban, az onkológián. Szörnyű, de végig arra gondoltam, amíg a betegszállítók visszatértét vártam, hogy inkább a másik lábam is törjön el egyszer, csak ide ne hozzanak soha.

A betegszállító sofőrje egy bajuszos fickó volt, aki hazahozott 2 hete is, ő nagyon kedves. De a kísérő is kedves volt, ő szerzett be pl. nekem egy új zárójelentést.

A Jánosban Csaba dokira várni kellett, mert műtött. És persze egy csomóan várakoztak. Amikor beértem, leszedte a kötést, ami csodás érzés volt. Ugyan a ragasztó letépés nem volt annyira finom, de vegyük részleges gyantázásnak. Igazi most úgyse lesz egy ideig. A varratkiszedés már kevésbé volt finom, rendesen grimaszoltam, pedig hülyeség, inkább kellemetlen, mint fáj. Mondta is, ennyi volt, lehet zuhanyozni. Azért kinyafogtam, hogy leragassza. Nézte, mennyire hajlik a bokám-térdem: hát nem rózsás. Ezt írta az ambuláns lapomra: "Peroneus functio megtartott, de a boka extenzio a nullát még nem éri el. Térdfunkcio 0-0-60 fok." Javaslat pedig a következő: "A térd-és bokafunkcio helyreállítására 14 alkalommal gyógytorna javasolt, amennyiben az utókezelőbe eljutni nem tud, háziápolás keretében." Fasza, hogy ilyen roki vagyok. És persze megtudtam: a 6 hét nem azt jelenti, hogy a 6 hét+1. napon már ugyanúgy fogok sétálni. Nem. +1-2 hét mankózás, újra tanulunk járni. És mivel én fiatal vagyok (bár elkezdtem idiótán nyávogni, hogy á, öreg vagyok, erre nem azt mondta, hogy nem öreg, hanem hülye, hanem kedvesen, hogy dehogyis, Ágnes, maga még nagyon fiatal), ez hamar fog menni. Szóval augusztus is kakukk :(

Megtudtam még, hogy rosszul mankózok, mert nem röpködni kell a mankóval, hanem talpérintéssel csoszogni. Jó, hogy a kórház gyógytornásza azt mondta, jó ez így. Bár az is igaz, az a gyógytornász azzal volt elfoglalva a velem töltött 10 perc több, mint felében, hogy neki már 15 perce lejárt a munkaideje és igazából mennie kellene. Így tehát a traumatológus adjunktus mutatta be nekem a helyes mankózási technikát (hisz neki is van tapasztalata), és konstatálta, hogy mennyire béna vagyok. És neki is a bal lába volt úgy eltörve, mint nekem, amire megint azt sikerült reagálnom: mondtam én, hogy barátok leszünk. Úristen, nőjek már fel!

Arra is megtudtam a választ, amit sokan kérdeztek: azért kellett műteni, mert a lábszártörést mindig műteni kell. Ha csak simán gipszelné, akkor 3-4 hónapig gyógyulna és sanszosan kacska lenne utána. Az én lábaim meg vannak annyira jók, és ügyesek, hogy vigyázzunk rájuk. Ezt persze nem a doki mondta, csak én hiszem magamról. És mivel belülről tart a szög, nem kell kívülről gipsz. Ami lássuk be, nyáron áldás. Illetve a sípcsontom a boka fölött, a szárkapocscsontom a térd alatt tört. Pont ahogy ráesett a hülye bicikliváz. 

Elbocsátott, én vártam kedves szállítóimra, akik 2 felé meg is jöttek.

Előtte még találkoztam Etelka néniékkel, mert ő is aznap jött kontrollra. Tök jól mozog és virgonc, sokkal jobb volt így látni, mint a kórteremben kiszolgáltatva. Hozott nekem az unokája, Milán kakaót. Volt ott egy nagyon előnytelen külsejű, ámde kedves beteghordó, akivel beszélgettem, és kérdezte, mit szól az ilyen szép fiatalasszony családja, hogy eltörte a lábát? És nagyon kedves volt, pl. beengedett a személyzeti mosdóba, mert látta, a nyilvános mosdó távolsága nekem hardcore lenne (2x50 méter legalább). Úgy látszik, a János Traumatológiai Ambulanciájára kell járnom, hogy megtudjam, nemcsak fiatal vagyok, de szép is.

Haza ugyanazok a betegszállítók hoztak, kedvesek voltak nagyon. Anyut ledküldtem Contratubexért, majd azzal kenegetem a hegeim.

Itthon aztán ért egy olyan virtuális pofáncsapás, ami miatt 2 órát csendben pityeregtem a monitorom előtt. Anyu nem értené meg, 4 legjobb barátnőmből 2 nyaral, 1 beteg, a negyedik költözik, én meg úgyse tudok most senkihez se elmenni, úgyhogy ezzel most tényleg nekem kell megküzdenem. Ez a pofon, illetve az a tudat, hogy a 6 hét az inkább 8-10: hát a mai estémet szívesen kihagytam volna. Jókedvem alulról nézi a béka seggét.

Az ember legjobb barátja a kutya. A lábtörött ember legjobb barátja a mankó. Többször akartam kutyát már, de az életmódom miatt (hektikus, sokat távollevő) beláttam, rossz lenne egy kutyánk, ha én lennék a gazdája, így a kutya iránti jóérzésből nem lett. Amint kicsit rendszeresebb lesz az életem, biztos lesz. Most nagy szívás lenne, ha lenne kutyám: ha anyunak (aki egyébként allergiás a kutyaszőrre) még kutyát is kellene sétáltatnia, szerintem teljesen kipurcanna. Mankó nélkül viszont nem tudok létezni: ugye nem terhelhetem a bal lábam egyáltalán; egy lábbal talán tudok ugrálni valamennyit, de közlekedésre ez nagyon nem biztonságos. Most viszont nagyon sérülékeny a lábam, így nem kellene újra ráesnem. És a hárompontos alátámasztás (1 láb+2 mankó) a legbiztonságosabb.

Szóval a logisztika. Itt anyunál nincs Wifi, csak az én szobámban van net, így a laptopomat csak itt tudom használni netezésre.

Nagyon vártam a hazatérést, egyrészt a normális körülmények között való evés, tisztálkodás és WC használat miatt.

Evés: a szobámmal szemben van az étkező, csak pár métert kell mankóznom. Egy székre leülök, a másikra felteszem a lábam. Sajnos a terítésben, tálalásban, főzésben egyáltalán nem tudok segíteni, maximum az előkészítésben, pl, aprítás, tisztítás, amit ülve lehet végezni. Így szegény anyunak kell engem kiszolgálnia: tegnap este pl. a Spanyolország-Paraguay meccset néztem a TV-ben, anyu meg tálcán hozta nekem a kaukázusi kefirt. sonkát, salátát.

Tisztálkodás: Ezt mindig továbbfejlesztettük, az állapotom, illetve a tapasztalataink függvényében. Az első 3 itthoni napban még estefelé mosakodtam de akkor még nagyon fájt a lábam, így áttettük reggel-délelőttre: akkor jobban tűrtem mindent. Kb. az első 10 napban bonyolult rendszert alkalmaztunk: én kimentem a fürdőbe, ráültem a kád szélére, a jobb lábamat beletettem egy lavór tusfürdős vízbe, a bal lábamat zacskóba bugyoláltuk, és még egy törülközőt is terítettünk rá és anyu lemosott fürdőkendővel a lavór segítségével. Nagyon furcsa dolog ám felnőttként, ha az embert a saját anyja fürdeti. Persze, mondtam magamnak, piciként is ő fürdetett, de akkor is: ezt a mostani testemet én, illetve az aktuális pasi szokta max. fürdetni, fura, hogy az anyukám ér a hasamhoz, melleimhez. A hátnál nem zavar, masszírozás miatt hozzászoktam már az idegen érintésekhez. Pár nap múlva rájöttem, hogy van még némi hasizmom, így mindenféle tekergőzéssel és hátrahajlással fordulással be tudtam dőlni a kád fölé, így le tudtuk zuhanyozni a hátamat és hónaljamat. Ez persze azzal jár, hogy úszik a fürdő és nagyon fel kell törölni, hogy a mankó ne csússzon. Ismét pár nap múltával rájöttünk, hogy ha a mosdókagylóba engedünk meleg vizet, akkor én is meg tudom mosni a hasamat és a mellemet a mosdókendóvel, ami azért jobb érzés, illetve még ha anyu is mos, neki sem kell hajolgatnia. Most, hogy már egész jól érzem magam és nem fáj a lábam, tegnapra kitaláltam, hogy rendesen megfürdök. Zacskó a lábra, én a kád szélén ülve 90 fokos fordulattal beleereszkedtem a kádba a csapnak háttal (így a bal lábam a kád széle felé van), a zacskós lábamat feltámasztom a kád hátsó patkájára. Isteni érzés volt "rendesen" zuhanyozni, megint kellett némi hasizom :) Sajnos tegnap a zacskót bénán tettük fel, így a kötés alja (vádli felőli rész) csurom víz lett. De szerintem nem gáz: több mint két hét eltelt a műtét óta, a sebek már biztos behegesedtek.

WC: teljesen ugyanúgy lehet használni, mint egyébként, csak kell egy szék a rossz láb alátámasztására. Illetve némi egy lábon egyensúlyozás, vagy egy kézzel bugyi fel-lehúzás. Amit utálok, az az, hogy valamiért (a vérhigító, vagy a háton alvás miatt) éjszaka is ki kell mennem pisilni, általában hajnali 3 felé. Pedig ez sose volt rám jellemző. Nos ilyenkor az ember szinte csukott szemmel kibotorkál, pisil, visszazuhan, alszik. Én most nem. Felébredek, előveszem a mankókat, amik az ágyam mellett vannak, kicsit várok, hogy magamhoz térjek, főképp az izmaim. Amikor felállok, néha kicsit bizonytalan vagyok, és 5 cm-es csoszogásokkal indulok meg (a mankózás izommunka, ébredés után annyira nem egyszerű), fel kell kapcsolnom a lámpát. 100x körülményesebb tehát az éjszakai pisilés és ilyenkor tényleg nagyon utálom, hogy eltört  lábam és mankóznom kell. És mivel az ébredés is magasabb fokú, mint egy átlagembernél, ezért nem tudok azonnal visszazuhanni az álomba.

Amikor nincs itthon anyu, mert elmegy vásárolni vagy az én ügyeimben jár el, akkor ügyesen megoldok mindent egyedül. Viszont jobb, ha nem vagyok éhes. Valamelyik nap nem volt itthon, éhes voltam és kimentem a konyhába egy joghurtért. Na de hogy hozzam be? Hiszen mindkét kezemmel a mankót fogom. Illetve elfogyott az ásványvizem, az új kétliteres üveget is be kellett hoznom. Végül is úgy oldottam meg, hogy egy bevásárlószatyorba tettem a cuccot, azt a mankó markolatára akasztottam (ahol fogom) és úgy jöttem be. Necces volt: nagyon félrehúzott a mankó a 2 kg-s súly miatt, de megúsztam.

Fontos még a mankózásnál, hogy a padló ne legyen vizes és ne legyen semmi olyan tárgy, papír, vagy rongy, amin a mankó megcsúszhatna. Kézmosás után pedig muszáj csontszárazra törölni a kezünket, mert veszélyes, ha picit is csúszik. Én 2x csúsztam meg a mankóval: először a hazatérésem után pár nappal, akkor letettem a bal lábamat, némi súllyal, sikoltottam és iszonyatosan káromkodtam utána, hogy az a *** vizes padló. Be is ütöttem a bal lábfejemet, de szerintem csak azért fájt, mert már rég használtam előtte, hiszen nem dagadt be. Nagyon megijedtem, el lehet képzelni, mekkora sokk kell ahhoz, hogy az anyám előtt káromkodjak. A második megcsúszásom az első után kb. 1 héttel történt, akkor anyu szerint azért, mert valószínű, leesett a vérnyomásom. Itt már csak sikoltozás volt, káromkodás nélkül.

Fodros Krisztától kaptam egy jó ötletet (neki májusban tört el a bokája): a nyakba akasztható szütyő. Van nekem egy régi, még az utazásokhoz használt, amibe az útlevelemet, stb. tettem. Most abban hordom egyik szobából a másikba a telefonomat, illetve adott esetben belefér egy túrórudi vagy ügyesen egy gyümölcsjoghurt.  

A lábat felpolcolva kell tartani, én ezt egy nagypárna és 2 kispárna váltakozó kombinációjával oldom meg. És sajnos valakinek mindig utánam kell hoznia a párnákat.

Esti kellemetlen szertartás még a szuri: vérhigítót kell a hasamba szúrni a trombózis veszély miatt. Tulajdonképpem 5-ból 4x nem fáj egyáltalán, tényleg csak el kell találni a megfelelő (kb 60 fokos) szöget. Az más tészta, hogy a szurik nyomán a hasam lassan egy festményre hasonlít, egy amorf sárgás-lilás pacával. Azon gondolkodom, valami mintát fogok kialakítani :)

Immár 10 napja vagyok itthon, ma fejeztem be az első doboz Clexane-t. 3 dobozzal írt fel a doki. Hogy mi a Clexane? Vérhigító. Injekció. Minden este hasba szúrom magam. Én. Magamat. Sose gondoltam volna. Persze, oroszlán vagyok és minden nap elmondtam anyunak, hogy bezzeg az Andris nem merte magának beadni a balesete után...

A kórházban viszonylag hamar megállapodtunk anyuval, hogy Mátyásföldre jövök anyuhoz lábadozni és nem haza a Lánchídba. Egyszerűen szükségem van napi szinten segítségre, nem tudok főzni, mosni, rendet tenni, illetve a saját fürdésemhez is segítségre van szükségem, hogy ne terheljem a bal lábamat de mégis biztonságosan stabil legyek. Anyutól nem várhattam el, hogy miattam beköltözzön hozzám, állandóan szívességet kérni barátoktól pedig rossz és kellemetlen és nem is illő, azt hiszem.

Fura dolog bő 10 évvel azután, hogy elköltöztem, szinte hazaköltözni, mert 6 hét elég hosszú idő. Az elmúlt 10 évben karácsonyokkor aludtam itt, vagy ha másnap reggel családilag utaztunk valahová, esetleg anyu volt beteg vagy Fanni aludt itt. És most megint a "lányszobámban" vagyok fejem fölött Doisneau híres képe (Le baiser de l'hotel de ville: http://www.allposters.com/-sp/Le-Baiser-de-l-Hotel-de-Ville-Paris-1950-Posters_i388678_.htm ) . Elkezdtem Papp Gergő Pimasz uras könyvét olvasni, Nóra hozta. Ez méginkább visszavetít az érettségi idejére is a gmnáziumba.

Kemény lesz ez a 6 hét. Nemcsak azért költöztem el anno, mert függetlenedni akartam, hanem mert nagyon konfliktusos volt a viszonyunk anyuval. Más karakterek vagyunk, én sokkal erősebb, ő meg nem nagyon értett a kezelésemhez. Tekintsünk úgy erre a hat hétre, mint egy lehetőségre a konfliktusok, régi sérelmek rendezésére.

Hétfőn jöttem haza, kedden anyu ment vásárolni meg a háziorvosomhoz, hogy kiírasson táppénzre. Életemben először! Megbeszéltük, hogy felhívjuk Marikáékat, hogy Fanni szerda ebéd után jöhet át. Ehhez képest Fanni akkor telefonált, amikor anyu lent volt a dokinál, hogy átjöhet-e már most. Mondtam neki, ezt Rita mamával kell megbeszélnie, ha hazaért, mert én be se tudom engedni. Amikor anyu hazaért, mondta, szó se lehet róla, majd holnap. Felhívta Marikáékat, Fanni vette fel a telefont és ... a kemény anyámból kisírta, hogy már aznap este átjöhessen.

Nagyon kedves, reggel este bújik hozzám, pedig régen nem volt ennyire bújós. Együtt heverészünk, hordozgatja nekem a széket, amire felpolcolom a lábamat pl. kézmosásnál vagy étkezéskor. Este ő választja ki. hova szúrjunk és ő fertőtleníti a bőrt.  Sőt, amikor anyu elment szerda délután a Lánchíd utcába a cuccaimért (pl. a laptopért), kifogástalan kisangyal ápolónő volt aki hozta-vitte a párnáimat, telefonomat, cuccaimat, egyik szobából a másikba. 

De bármennyire imádjuk is egymást, mozgásképtelenül nem vicces lekötni egy örökmozgó nyolcéves gyereket. Jó, egyik nap babaruhákat varrtam. Másik nap babaházat építettem. De hát ő is szaladgálni akar... Így én legalább annyira vártam az eheti kosártábort, mint ő.

Jó és megható dolog a helyzetemben, hogy rengeteg ember telefonál és ajánlja fel a segítségét, ha bármire szükségem van. Nemcsak a legjobb barátaim, de laza haverok, sőt, ügyfelek is. Ez jól esik. Vannak olyanok, akiktől inkább vártam volna, de még nem hívtak, egyelőre toleráns és türelmes vagyok, hosszú még ez a fennmaradó 30 nap. De a végére csak tisztább lesz, ki az aki tényleg szeret és barát, és ki az aki csak mondja.

Legközelebb az itthoni logisztikárl írok, ami egy hozzám hasonló átmeneti rokkantnak hasznos és sajnos szükséges.

Na, ma Fanni elment sporttáborba és este a barátnőjénél alszik, így van kis időm írni. Ez már kevésbé mókás post lesz.

Szombaton úgy hajnali fél 5 körül bejött egy nővérke (szintén Ági) és kérés nélkül belémnyomott egy fájdalomcsillapítót. Reggel aztán jött a nappalos nővér, Kati, aki adott újabb szurit úgy 8-9 felé. Kicserélte az ágyneműt és jó fej volt, a takaró mellé adott egy külön paplanhuzatot, hogy napközben ne kelljen a meleg takaróval takaróznom. Reggeli vizit (relatíve reggel: 9-10)  alatt kérdeztem a mogorva orvost, hogy mennyi fájdalomcsillapítót kaphatok egy nap? Azt mondta, ő 3-nál nem szokott többet adni. Hát klassz, akkor most estig ki kell húznom :( azt is kérdeztem, pontosan mi is van a lábammal? rámnézett flegmán, hogy: el van törve  lábszára, nem mondta a kezelőorvosa? persze, hogy mondta, jó fej volt, de a pörgésben nem volt arra ideje péntek éjjel, hogy leüljön 5 percre az ágyam szélére és elmagyarázza, kedves Ágnes, nézze, itt a röntgen, ezeken a helyeken törtek el a csontjai, ezért betettem a szöget és majd 6 hét múlva járhat. Figyeljen arra hogy..., ne ijedjen meg attól, hogy... próbálja azt, hogy... Erre sajnos nem került sor a hétvége során.

Reggeliosztásnál (kb 9-kor, hajnali 4 órai ébredés után vicces volt) kérdezte a nővér, teát vagy kakaót? Mondtam, teát kérek. Erre ő: hol a pohara? Hát, nincs poharam, péntek este biciklizni indultam, nem kórházba és még nem ért be a család... Erre felajánlotta, hogy a (félliteres) ásványvizes üvegembe tölti (amit még a Hevesi Kati lőtt az éjjel) mert abban már alig van. Klassz volt, a műanyag üvegben órákig nem hűlt ki... anyu reggel átvitte a Fannit a másik nagyanyjához és olyan dél körül ért be: akkor még meleg volt a tea... Elképesztő, hogy nincs egy műanyag pohár, amit ilyenkor oda tudnának adni a betegnek, amíg nem hoznak neki valamit...

A szobám 4 ágyas volt, rajtam kívül volt Etelka néni. Ő 80 éves, cukorbeteg, péntek délután leesett a cukra és elesett az utcájukban Érden, eltörte mindkét vállát...Szegényhez odament két fú "segíteni", hogy felálljon, de közben ellopták a tárcáját. Milyen ember az, aki egy beteg, elesett, segítéségre szoruló idős embertől képes bármit elvenni? Rossz a kérdés, hiszen ezek nem emberek, azt hiszem. De állatok sem. Valami torz mutációja az emberi fajnak és remélem, idővel a kipusztulás fenyegeti. Etelka nénit  bevitte a lánya az ügyeletre, ahonnan beirányították a János ambulanciájára. Szegény este 10 ig várt, mire kiderült, mi van vele, megröntgenezték a vállát, mondták, másnap megműtik.

Műtét előtt nem szabad ugye se inni, se enni, ő viszont cukorbeteg, ezért fontos lett volna, hogy rendszeresen egyen igyon... Kb. 3kor sikerült elvinni műteni...

Hozzá képest én piszok szerencsés voltam: igazán segítőkész emberek segítettek a balesetemkor, aztán a kórházban is gyorsan, flottul ment minden a vizsgálattal, a műtéttel. Nóra szerint ez a vonzás törvénye, mert én poztív vagyok és segítséget vonzottam be magamnak a bajban.

Összedrótozták Etelka nén mindkét vállát egy jó hosszú műtéttel és rögzítették mindkét kezét: ez azt jelentette, se enni, se inni, de inzulint beadni nem tud egyedül. A nővérek próbáltak jönni etetni, itatni, felültetni, de egy nővér ezt nem képes 24 emberre egyedül ellátni.

Nagyon kedves néni volt, nem panaszkodott, nem jajgatott, és főképp, nem horkolt! Beszélgettünk is de én szombaton elég kómás voltam, így gyakran elpilledtem.

Bejött a Nóra, megint hozott egy csomó mindent (túrórudit, humuszt, csokit, narancslét, bugyuta könyvet :) ) és akkor megjött anyu is a cuccaimmal, így lett poharam, evőeszközöm és még sokminden. Anyu utána elment a lakásomba is a cuccaimért és később jött vissza, de nagyon rosszul közlekedett. Bejött a Szilágy Kata is, hozott nekem gyümölcscukros édességet. Nem volt olyan finom, de biztos egészséges. 

A kedves Kati nővérrel beszélgettünk egy kicsit, neki még adtam volna HP-t, csak nagyon gyorsan lelépett én meg nem tudtam utána szaladni...

Az éjszakás nővér nagyon mufurc és barátságtalan volt: azt ígérte, fél 10kor visszajön cukrot mérni és nekem fájdalomcsillapítót adni, persze nem jött. OK, kevés a nővér, én tűrjek, de úgy tudtam eddig, hogy a cukorbetegeknél nagyon fontos, hogy rendszeresen mérjék a cukorszintjüket. Mogorva volt nagyon. Vasárnap hajnali 5kor arra ébredtem, hogy pár szobával arrébb egy valószínűleg kissé demens nénivel üvöltözik. De valami minősíthetetlen hangon. Tavaly áprilisban halt meg a 94 éves keresztmamám aki halála előtt kapott egy agyvérzést, ami az ő korában sajnos agylágyulást okozott és bizony voltak olyan pillanatai, amikor teljesen zavartan viselkedett. Ezt a nénit is behozták a traumára valami töréssel, de szegény nem nagyon tudta, hol van, kik az emberek körölötte, folyamatosan sápítozott a vékonyka hangján, rázta a rácsát. De miért kell olyat üvölteni egy ilyen állapotban levő betegnek, hogy "mama hagyja abba, emelje fel a ...-t, ha nem emeli fel, meg fog halni!" Miért kell ilyeneket beleüvölteni az arcába? Kérdeztem utána a nővért, hogy mi lett vele, mondta, kapott egy Rivotril injekcót. Ha valaki demens, vagy pillanatonként az, miért kell megalázni? Elég hamar nyilvánvaló volt nekem is, hogy a néni nincs teljesen észnél, miért nem kaphatott azonnal nyugtatót? Hol itt a méltóság? Szörnyű lehetett neki tiszta pillanataiban rájönni, milyen helyzetbe került, hogy kiszíjazták egy kórházi ágyban.

Jöttek lázat mérni, az enyém 33,6 C-t mutatott. Viccesen mondtam a nővérnek, úgy tűnik, kihűlök, erre kacagott egyet, hogy jaj, akkor maga azt a kis rosszat kapta. Tényleg vicces, de mi lett volna, ha tényleg lázas vagyok? és azt nem mutatja?

Vasárnap anyu behozta Fannit, aki nagyon aranyos volt, hozott nekem egy alvóállatot. Lehet, ennek is köszönhetően, de vagy 8 órát aludtam. Bejöttek Dettiék is, hoztak nekem sok buta pletyka és női lapot, amit én kértem, mert komolyabb témákban nem tudtam volna olvasgatni. És Detti mamája isteni sütijét, aminek nagyrészét Fanni ette meg :) Péter jó fej volt, kint ült a kórterem előtt, mert tényleg nem neki való egy női kórterem. Délután bejött Andrea, Feri és Pannus. szegény Pannika nagyon meg volt illetődve, hogy engem így lát, alig mert odajönni. Szerencsére Fannival örültek egymásnak. Anyuék aztán Andreáékkal mente haza. Másnapra ígérte anyu, hoz mankót, amit már nagyon vártam: lehet menni rendesen a WC-be és tudok segíteni Etelka néninek is inni.

Reggel bejött a Csaba Ákos, aki kérdezte, mit szólnék, ha ma hazaengedne? Elsőre nagyon meglepődtem, mert valamelyik hétvégi doki szerint csak a hétvégén engednek haza, én meg mondtam, hogy nem szerveztem senkit arra, hogy hazavigyen. Mondta a doki, hogy de van betegszállítás, úgyse tudok lépcsőzni, hazavisz a mentő! Mondtam, ez esetben ok, persze, hogy szeretnék hazamenni. Anyunak sms, hogy ne menjen a lakásomba cuccokért, hanem jöjjön a kórházba. Anyu 68 évesen smsbajnok. Kaptunk receptet a hasbaszúrós injekcióhoz (thrombozis ellen) és elméletben tudtam, hogy kell beadni. Anyu behozta a mankót, kicsattogtam a wc-ig de a 2x15 méterben nagyon elfáradtam. Jött  gyógytornász, aki kb. 5 percben mutatott 3 gyakorlatot és nagyon megdicsért, hogy milyen erős vagyok és milyen jól tűröm a fájdalmat. Bezzeg a szomszédban levő 20 éves lány, nem is tudja, miért akart az siklóernyőzni mert mindenen nyarvog. Etelka nénit párszor megitattam, amíg 3/4 4-re megérkeztek a betegszállítók, és némi zavar után (eltűnt az ambuláns/betegszállító lapom) elindultunk Mátyásföldre. Betegszállítók is Rádió Cafét hallgattak és tulajdonképpen vicces volt fekve átsuhanni a városon.

Ami a kórházi ennivalót illeti: a reggeli és a vacsora botrány (pár szelet fehér kenyér vagy mézzel, vagy párizsival, vagy májkrémmel, egészségtelen és hízlal) ebéd: szombaton paradicsomos káposzta volt (én ezt nem szeretem), vasárnap sült csirkecomb tésztával (ez finom volt) hétfőn spenótos tészta. Tészta szétfőtt. Se zöldség, se gyümölcs.

Senkinek nem kívánom, hogy kórházba kerüljön, de ha mégis, a mai tapasztalataim alapján a következő dolgokat vigye magával a kórházba (illetve vitesse be, ha baleset éri, mint engem) kényelmes pizsama vagy póló és fehérnemű, pohár, bögre, kés , villa, kanál, kiskanál. Tisztálkodószerek: tusfürdő, szivacs, dezodor, fogkefe, fogkrém. Fésű, hajkkefe, hajgumi. Fekvőbetegnél pohár és valami tál amibe köpni lehet fogmosáskor. Egy kis és egy nagy törülköző. Wc papír, papírzsepi.   Papír, toll, kisrádió vagy zenelejátszó, mobiltelefon és töltő (ha kezét tudja használni). Nedves törlőkendő (lehet frissítő de költséghatékonyabb a baba törlő, nemcsak popsit lehet azzal). Ennivalóban valami egészséges, gyümölcs, főleg fekvőbetegnél ne hízlaló csokit. Hűtőt ne igényeljen. Nekem pl. most nagy kihívás, hogy olyanokat egyek, amik egészségesek és nem hízlalnak és jóval kevesebbet, mint eddig, hiszen a sportos életformám most a 0 mozgásra redukálódótt. Na jó, félóránként 20 lábemelés... 

A mentőautóban elég sokat bőgtem, de nem is azért mert fájt a lábam, hanem, hogy "hogy lehetek ekkora barom" "hogy lehettem ilyen f...sz", "most mindenkinek elrontottam a nyarát" "most kivel megy a Fanni Jándra és biciklitúrára" stb. Egy idő után a mentősök szóltak, hogy ezt most már hagyjam abba, megtörtént, bárkivel előfordul, sírjak amiatt (ha muszáj), hogy fáj a lábam, de ne a Fanni nyaralása miatt. Amiben lássuk be, igazuk volt.

Pikkpakk beértünk a kórházba kb.21h20-ra, betoltak az ambulanciára, nekem szerencsére semmit nem kellett várnom, pedig rengeten voltak. Állítólag akit mentő hoz, az előnyt élvez. Nagyon kedves asszisztensnők voltak, kaptam gyorsan tetanuszt, és levetköztettek a csuromvizes ruhámból (farmer ugye már kuka) és kaptam csini zöld lepedőt. Bugyimat is levágták (szerencsére ez sem a legcsinibb csipkés volt) mert amikor mondta a nővér, hogy óvatosan lehúzza (ami óhatatlanul a lábam mozgatásával járt volna) mondtam neki, ne szarozzunk, vágja le. Az ügyeletes orvos, dr. Csaba Ákos is mondta, ez bizony el van törve, röntgen és valószínű műtét. Röntgen valóban mutatta, hogy mind a sípcsontom, mind a szárkapocscsontom eltört. Vagy eltörött? Vagy eltörtek? Jaj... A kedves asszisztensnő (Kriszta vagy Zsuzsi vagy Marcsi, bongyor hajú) mondta, ne izguljak, a Csaba doktor hiperszuper és a legjobb és ő az életét is rábízná. Áttoltak az előkészítő-örzőbe. Nagyon sajnáltam a beteghordókat, amikor egyik ágyról a másikra kellett áttenniük és igyekeztem saját erőből átmászni (csak tartsák a rossz lábam majd én átmászok!)  mert milyen rossz lehet nekik ekkora súlyt emelgetni. Persze tudom, 100 kilós pasikat is meg kell emelniük, de akkor is...

Csaba doktor közben elmesélte, hogy ő 2009. májusban esett el a motorjával, ugyanígy eltört mindkét lábszárcsontja, itt műtötték, ugyanígy velőűrszegezés, és higgyem el, 6 hétig nem állok lábra. Ő ugyan 5 hét után műtött, de ülve. És nem, nem fogok dolgozni járni, mert a lefelé lógatott műtött láb nagyon fog fájni, amikor mankózom (milyen igaza volt!). Nem baj, akkor anyunál leszek onleány. A velőűrszegezés egyébként egy szuper találmány:

http://www.hazipatika.com/articles/Velouregszegezes_es_magneses_celzas?aid=20030919073613

Az előkészítőben megjelent az aneszteziológus, aki azt látta, hogy folyamatosan smsezek, mert persze a barátnőimnek üzentem, meg anyunak, Nóra mondta, hogy beugrik és hoz ami kell (pizsi, tisztálkodószerek). Hevesi Kati is ígérte, bejön, ha végzett a munkával, szegény, éjszakázott :( Idővel a barátnőim is kapnak posztot. Aneszteziológus kérdezte, küldök neki is sms-t? Mondtam, simán, csak adja meg a számát. Előtte mondta Csaba doktor, hogy epidurális érzéstelenítést kapok. Még időm sem volt megijedni, sose volt ilyen igazi műtétem, epidurál meg főképp nem, minden új volt. Még oda megérkezett a Nóra, hozott egy nagy táskát sokmindennel, igazán nagyon kedves. Mondta asszisztens néni, pisilni kellene a műtét előtt, így elvesztettem az "ágytál-szüzességemet". Kedvesek voltak, mert kimentek, hogy ne érezzem magam zavarban, mondták a Nórának, esetleg ő is menjen ki, de hát vele már 23 éve lassan, hogy barátnők vagyunk, egymás előtt pisilni nem nagy ügy.

Jött az aneszteziológus, hogy indulás, Nórát elküldtem valami innivalót venni mert azt mondták, utána szomjas leszek. Aneszteziológussal még viccelődtünk egy csomót, amikor mondta, ő az aneszteziológus, akkor mondtam, tudom, maga fog engem hátbadöfni. Erre ő: nem, magát hátulról döfködni a barátja fogja, én hátbaszúrom. Betoltak valahová, ahol felültettek, előre kellett hajolnom, kicsit simogatta a gerincemet, majd mondta, jó gerincem van és 3x le fogja mosni, ne ijedjek meg. Már miért ilyednék meg a hátmosástól? Imádom, ha a hátamat kurkásszák. Amikor eddig jutottam, mondta, kész is vagyunk. Mi van???? Ennyi volt? Semmit nem éreztem! Vagyis azt, hogy a lábaimat nem érzem, ami egyszerre volt furcsa, és csodálatos: hiszen nem fájt. Ettől kezdve vidám beszélgetést folytattunk mi 3-an, az aneszteziológus, az asszisztáló orvos (aki azt mondta, Jánosnak kívják és ez most a másodállása, egyébként az ambulancián rendel) és én. Volt szokásos ügyvéd -orvos fricska, de nagyon kedvesek voltak. Amikor betoltak a műtőbe, kérdezte az aneszteziológus, kérek-e még valamit, mondtam: egy puszit a homlokomra, ami tényleg jól esett volna (basszus, életemben először műtenek!) de sajnos megtagadta, mert hogy én, mint ügyvéd, biztos beperelném zaklatásért. Úgy sajnálom, hogy nem emlékszem az aneszteziológus nevére, honnan lehetne megtudni?

Csaba doktor kérdezte, hogy minden ok-e, mondtam persze, de nem lehetne egyúttal egy kis zsírleszívást is megejteni, ha egyszer már műtenek? mondták, azért ez nem így megy. Aztán megkérdeztem, milyen nehéz egy ilyen szeg, nem értették, miért kérdeztem hát, hogy hány kiló túlsúlyt lehet ráfogni? Mondta, 100 grammot... Nem sok.

Elkezdődött a műtét, tettek elém egy ilyen zöld függönyt, hogy elválasztódjon a műtéti terület a többi részemtől. Békésen zajlott, fura volt hallani a kalapálást, gondolom, akkor verte bele a szöget a csontokba. Egyszer vicces volt, a bal kezem kicsit átcsúszott a függöny alatt és éreztem, hozzáértem valakihez. Én rögtön: basszus, megfogtam a doki kezét! Még betegen sem tagadom meg önmagam? De furcsa volt, és nem értettem, hogy miért nem húzza el. Odanéztem, és láttam, a saját bal combomat fogdosom, de mivel totálisan érzéketlen volt, nem éreztem, hogy saját magam fogtam meg. Meg voltam arról győződve, hogy ez a meleg "hús" máshoz tartozik.

Amikor vége lett a műtétnek, betoltak a szobámba, már ott volt a Hevesi Kati. Ők is hoztak inni, aztán elmentek, mert nagyon fáradt volt. Mondta, a Zobi hozta be és fel alá rohangált folyosón, hogy engem keresnek :) Még benézett Csaba doki, hogy jól vagyok-e, mondtam próbáljak meg aludni, amíg hat az epidurál. Nagy nehezen elaludtam. Folyt. köv.    

Múlt pénteken munka után nagyon mozoghatnékom volt. Évi kolleganőm mondta, a Városligetben találkozik a barátaival és kipróbálják a Beerbike-ot. Hívott engem is de most nem volt kedvem sörözni, de úgy döntöttem, megnézem őket a klassz új bringámmal. Fél 8-ra értem a Dürer kerthez, majd hátra kellett menni a Zichy Géza utcába és ott állt a hátsó udvaron a beerbike. Vicces szerkezet, a 2 oldalán 5-5-en ülnek, tekernek, elöl valaki kormányoz és középen valaki csapolja a sört. Mentem velük egy kört de ők nagyon lassúak voltak. Másnapra vártam Fannit, így úgy döntöttem, hazamegyek pakolni, stb.

Hazafelé jól haladtam és az Andrássyn láttam a rettentő fekete felhőket a budai oldalon. Még küldtem sms-t Évinek, hogy vigyázzon magára. Amikor a Lánchíd pesti hídfőjéhez értem, elkezdett esni az eső. Átfutott az agyamon, hogy visszafordulok az Árkádok alá, amíg el nem megy a vihar, de arra gondoltam, á, átérek én a Lánchídon, max megázom, hiszen ott lakom a túloldalon a Lánchíd utcában és végre otthon leszek. Haladtam a déli járdán, egyre jobban esett az eső, a híd közepén szinte vízszintesen, erős szél fújt és semmit sem láttam. Kikerültem egy Pestről Budára tartó lányt, majd az előzés miatt vagy a szél miatt vagy amiatt, hogy nem láttam szinte semmit, picit nekihajtottam a láncoknak és elvesztettem az egyensúlyomat és eldőltem balra. A bicikli meg rám. Nem fájt, nem éreztem nagy esésnek, csak nem tudtam a biciklit felállítani magamról.

Utolért az lány, akit megelőztem, mondta, a kocsija a Clarkon áll és hív mentőt. Én akkor még nem láttam olyan súlyosnak a helyzetet. Közben Buda irányából érkezett egy fiatal indiai fiú-magyar lány, akik megálltak, hogy segítsenek. Leszedték rólam a bringát, kértem, segítsenek felállni. Segítettek, letettem a bal lábam és azonnak összecsuklottam, akkor már én is felfogtam, gáz van. Nagyon kedvesek voltak, mert mindeközben  szakadt az eső (szerencsére meleg volt az eső) és a fiú leszedte a bal lábamról a tornacipőt ami rettentően fájt (a leszedés). Ők is hívtak mentőt. Közben érkezett egy másik pár is Buda felől, Gabi és Endre, ők is segíteni akartak. Közben megérkezett a mentő, akinek egy kört kellett tennie, hiszen az úttesten álltak meg, én meg a járdán voltam és nem tudtam volna ebben az állapotban átmászni a láncok között. Úgyhogy visszafordultak a Roosevelt téren keresztül és betoltak egy betegszállító kocsit a járdára. Közben Endréék kérdezték, mi lesz a bringámmal, mert azt a mentő nem viszi el. Ők felajánlották, hogy elviszik és vigyáznak rá, amíg érte nem megyek. Innen tudtam csak meg a nevüket, mert Endre megcsörgette a telefonomat, hogy majd tudjunk kommunikálni.

Rettentően sajnálom, hogy az indiai fiú-magyar lány párosnak nem kértem el a nevét telefonszámát, mert nagyon megköszönném nekik is a segítséget.

A mentős odahúzott a Clarkon levő mentőautóhoz a betegszállítókocsival és kicsit ideges volt, mert még szemetelt az eső, ezért sietett, én viszont minden úthibánál (amiből rengeteg van) felnyögtem. Betettek a mentőautóba, addigra ott volt a rendőrség is, akik jegyzőkönyvet vettek fel és a mentősök rögtön mondták, lábszártörés. Kérdezték, kérek-e fájdalomcsillapítót, mert ha igen, 10 perccel később indulunk, de nem kellett. Levágták a farmeromat rólam (pedig abban csinos voltam :( ) rögzítették a lábamat és el is indultunk a Szent János Kórház traumájára és én felhívtam anyut, barátokat, irodát. A kórházról, műtétről a következőben :)