Ez is elmúlt!

Először is: megtörtént az első kirándulásom. Július 11-én eljött délután Patrick, majd amikor összegyűjtöttem a lelkierőmet és bátorságomat, elindultunk.  Lefelé úgy mentem a lépcsőn, ahogy a Robi mondta: jobb kezemmel a korlátot fogtam, ballal a mankót, és mindig egy lépcsőfokkal lejjebb engedtem magam. Patrick előttem ment lefelé, hátrafelé, hogy elkapjon, ha zuhannék. Teljesen könnyen ment, kiértem az utcára.

Patrick elment a kocsijáért, én odamankóztam az úthoz, odaállt és elmentünk a Vári cukrászdába. A kocsiban tökig hátranyomtuk az ülésemet, mintha rettentő magas lennék, hogy relatíve ki tudjam nyújtani a lábam. Nyakamban lógó szütyőben a kulcsom, pénzem, telefonom és még svájci mankózós emlékeimből emlékszem arra, hogy biciklis kesztyűben kényelmesebb mankózni, mert nem töri rommá a tenyeremet.

Azt persze elfelejtettem, hogy a cukrászdába 7 lépcső vezet fel, na az elég kemény volt. Főleg, hogy valami hülye csúszós járólappal volt burkolva, aki meg csinálta, az a vízszintezőt hírből sem ismeri. Vettünk finom fagyikat: céklát, tokaji mazsolát, homoktövist, chilis csokit, stb. Nagyon jó volt végre kiszabadulni a lakásból, még ha egy külvárosi cukrászdába is. Egyébként elég jó híre van, itt írnak róla: http://www.life-style.hu/megmondjuk/20090719_legjobb_fagylalt_fagyi_budapest.aspx

Gondoltam, veszek anyunak is fagyit, pont sorban álltunk, amikor telefonált Éva, hogy nagyon fáradt, fáj a lába, nem tudja elhozni a Fannit, de van egy ötlete: beteszi egy taxiba a cuccaival együtt és majd mi itt kiszedjük. Mondtam, jó, de hát mit mondhattam volna? Azért magamban nem annyira örültem neki, hogy a nyolcéves egyedül taxizik, valószínűleg ez ki volt írva a fejemre, mert Patrick felajánlotta, hogy menjünk el érte, ha engem ez megnyugtat. Így még befigyelt egy Mátyásföld-Lánchíd utca-Mátyásföld túra. A Lánchídból visszafelé sikerült azt javasolnom, hogy ne az Erzsébet hídon menjünk most át, hanem a Lánchídon, mert a tyúkagyammal elfelejtettem a József Attila utcai építkezést, és az ezzel járó dugót... a kánikulában mindezt, persze. Hazafelé már eléggé fájt a lábam a sok lógatástól, így a kesztyűtartó fölé pakoltam egy idő után, rém elegáns módon. Egy hirtelenebb fékezéssel kirúghattam volna a törött lábammal a szélvédőt, szerencsére ilyen nem történt meg.

A második emeletre felmankózni kemény volt nagyon. Először a terveimnek megfelelően azzal próbálkoztam, hogy a mankókat odaadtam a kísérőimnek, én pedig két kézzel kapaszkodom a korlátba és jobb lábbal ugrálok felfelé. Brutális volt. Kb. az első lépcsősor 3/4énél (15 lépcső után) mondta Patrick, hogy próbáljam meg inkább a mankóval és azzal jobban ment. Beláttam, hogy igaza volt, pedig én ritkán adok igazat másnak :) Nem mondanám, hogy így könnyű volt, de mindenesetre könnyebb, mint egy lábbal fel és egyben előre 25 cm-t ugrani. De volt sportértéke, szerintem ledolgoztam az elfogyasztott fagyit :) És feljutottam a második emeletre!

Többen megjegyezték az előző posztomra reflektálva, hogy legyek türelmesebb anyuval.

Igazuk van! (úristen, már megint!)

Csak nehéz ennyi idősen egy annyi idős emberrel, mint ő, összezárva lenni. De talán az egy nehezebb időszak volt. Próbálom inkább úgy felfogni az együtt töltött időt, mint valami ajándékot. Csak szegény anyunak tényleg nehéz az asztmájával, gyenge szívével a hülye lányát ápolni és kiszolgálni, illetve az örökmozgó, gyakran rendetlen és szemtelen unokáját gardírozni, mindezt a kánikulában.

Kánikula rettenetes, ellenben áldom a tudományt, hogy ennek a műtétnek köszönhetően nem kellett gipszelni a lábamat és tudok naponta legalább kétszer zuhanyozni.

Legközelebb  a gyógytornáról írok. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.