Az ember legjobb barátja a kutya. A lábtörött ember legjobb barátja a mankó. Többször akartam kutyát már, de az életmódom miatt (hektikus, sokat távollevő) beláttam, rossz lenne egy kutyánk, ha én lennék a gazdája, így a kutya iránti jóérzésből nem lett. Amint kicsit rendszeresebb lesz az életem, biztos lesz. Most nagy szívás lenne, ha lenne kutyám: ha anyunak (aki egyébként allergiás a kutyaszőrre) még kutyát is kellene sétáltatnia, szerintem teljesen kipurcanna. Mankó nélkül viszont nem tudok létezni: ugye nem terhelhetem a bal lábam egyáltalán; egy lábbal talán tudok ugrálni valamennyit, de közlekedésre ez nagyon nem biztonságos. Most viszont nagyon sérülékeny a lábam, így nem kellene újra ráesnem. És a hárompontos alátámasztás (1 láb+2 mankó) a legbiztonságosabb.

Szóval a logisztika. Itt anyunál nincs Wifi, csak az én szobámban van net, így a laptopomat csak itt tudom használni netezésre.

Nagyon vártam a hazatérést, egyrészt a normális körülmények között való evés, tisztálkodás és WC használat miatt.

Evés: a szobámmal szemben van az étkező, csak pár métert kell mankóznom. Egy székre leülök, a másikra felteszem a lábam. Sajnos a terítésben, tálalásban, főzésben egyáltalán nem tudok segíteni, maximum az előkészítésben, pl, aprítás, tisztítás, amit ülve lehet végezni. Így szegény anyunak kell engem kiszolgálnia: tegnap este pl. a Spanyolország-Paraguay meccset néztem a TV-ben, anyu meg tálcán hozta nekem a kaukázusi kefirt. sonkát, salátát.

Tisztálkodás: Ezt mindig továbbfejlesztettük, az állapotom, illetve a tapasztalataink függvényében. Az első 3 itthoni napban még estefelé mosakodtam de akkor még nagyon fájt a lábam, így áttettük reggel-délelőttre: akkor jobban tűrtem mindent. Kb. az első 10 napban bonyolult rendszert alkalmaztunk: én kimentem a fürdőbe, ráültem a kád szélére, a jobb lábamat beletettem egy lavór tusfürdős vízbe, a bal lábamat zacskóba bugyoláltuk, és még egy törülközőt is terítettünk rá és anyu lemosott fürdőkendővel a lavór segítségével. Nagyon furcsa dolog ám felnőttként, ha az embert a saját anyja fürdeti. Persze, mondtam magamnak, piciként is ő fürdetett, de akkor is: ezt a mostani testemet én, illetve az aktuális pasi szokta max. fürdetni, fura, hogy az anyukám ér a hasamhoz, melleimhez. A hátnál nem zavar, masszírozás miatt hozzászoktam már az idegen érintésekhez. Pár nap múlva rájöttem, hogy van még némi hasizmom, így mindenféle tekergőzéssel és hátrahajlással fordulással be tudtam dőlni a kád fölé, így le tudtuk zuhanyozni a hátamat és hónaljamat. Ez persze azzal jár, hogy úszik a fürdő és nagyon fel kell törölni, hogy a mankó ne csússzon. Ismét pár nap múltával rájöttünk, hogy ha a mosdókagylóba engedünk meleg vizet, akkor én is meg tudom mosni a hasamat és a mellemet a mosdókendóvel, ami azért jobb érzés, illetve még ha anyu is mos, neki sem kell hajolgatnia. Most, hogy már egész jól érzem magam és nem fáj a lábam, tegnapra kitaláltam, hogy rendesen megfürdök. Zacskó a lábra, én a kád szélén ülve 90 fokos fordulattal beleereszkedtem a kádba a csapnak háttal (így a bal lábam a kád széle felé van), a zacskós lábamat feltámasztom a kád hátsó patkájára. Isteni érzés volt "rendesen" zuhanyozni, megint kellett némi hasizom :) Sajnos tegnap a zacskót bénán tettük fel, így a kötés alja (vádli felőli rész) csurom víz lett. De szerintem nem gáz: több mint két hét eltelt a műtét óta, a sebek már biztos behegesedtek.

WC: teljesen ugyanúgy lehet használni, mint egyébként, csak kell egy szék a rossz láb alátámasztására. Illetve némi egy lábon egyensúlyozás, vagy egy kézzel bugyi fel-lehúzás. Amit utálok, az az, hogy valamiért (a vérhigító, vagy a háton alvás miatt) éjszaka is ki kell mennem pisilni, általában hajnali 3 felé. Pedig ez sose volt rám jellemző. Nos ilyenkor az ember szinte csukott szemmel kibotorkál, pisil, visszazuhan, alszik. Én most nem. Felébredek, előveszem a mankókat, amik az ágyam mellett vannak, kicsit várok, hogy magamhoz térjek, főképp az izmaim. Amikor felállok, néha kicsit bizonytalan vagyok, és 5 cm-es csoszogásokkal indulok meg (a mankózás izommunka, ébredés után annyira nem egyszerű), fel kell kapcsolnom a lámpát. 100x körülményesebb tehát az éjszakai pisilés és ilyenkor tényleg nagyon utálom, hogy eltört  lábam és mankóznom kell. És mivel az ébredés is magasabb fokú, mint egy átlagembernél, ezért nem tudok azonnal visszazuhanni az álomba.

Amikor nincs itthon anyu, mert elmegy vásárolni vagy az én ügyeimben jár el, akkor ügyesen megoldok mindent egyedül. Viszont jobb, ha nem vagyok éhes. Valamelyik nap nem volt itthon, éhes voltam és kimentem a konyhába egy joghurtért. Na de hogy hozzam be? Hiszen mindkét kezemmel a mankót fogom. Illetve elfogyott az ásványvizem, az új kétliteres üveget is be kellett hoznom. Végül is úgy oldottam meg, hogy egy bevásárlószatyorba tettem a cuccot, azt a mankó markolatára akasztottam (ahol fogom) és úgy jöttem be. Necces volt: nagyon félrehúzott a mankó a 2 kg-s súly miatt, de megúsztam.

Fontos még a mankózásnál, hogy a padló ne legyen vizes és ne legyen semmi olyan tárgy, papír, vagy rongy, amin a mankó megcsúszhatna. Kézmosás után pedig muszáj csontszárazra törölni a kezünket, mert veszélyes, ha picit is csúszik. Én 2x csúsztam meg a mankóval: először a hazatérésem után pár nappal, akkor letettem a bal lábamat, némi súllyal, sikoltottam és iszonyatosan káromkodtam utána, hogy az a *** vizes padló. Be is ütöttem a bal lábfejemet, de szerintem csak azért fájt, mert már rég használtam előtte, hiszen nem dagadt be. Nagyon megijedtem, el lehet képzelni, mekkora sokk kell ahhoz, hogy az anyám előtt káromkodjak. A második megcsúszásom az első után kb. 1 héttel történt, akkor anyu szerint azért, mert valószínű, leesett a vérnyomásom. Itt már csak sikoltozás volt, káromkodás nélkül.

Fodros Krisztától kaptam egy jó ötletet (neki májusban tört el a bokája): a nyakba akasztható szütyő. Van nekem egy régi, még az utazásokhoz használt, amibe az útlevelemet, stb. tettem. Most abban hordom egyik szobából a másikba a telefonomat, illetve adott esetben belefér egy túrórudi vagy ügyesen egy gyümölcsjoghurt.  

A lábat felpolcolva kell tartani, én ezt egy nagypárna és 2 kispárna váltakozó kombinációjával oldom meg. És sajnos valakinek mindig utánam kell hoznia a párnákat.

Esti kellemetlen szertartás még a szuri: vérhigítót kell a hasamba szúrni a trombózis veszély miatt. Tulajdonképpem 5-ból 4x nem fáj egyáltalán, tényleg csak el kell találni a megfelelő (kb 60 fokos) szöget. Az más tészta, hogy a szurik nyomán a hasam lassan egy festményre hasonlít, egy amorf sárgás-lilás pacával. Azon gondolkodom, valami mintát fogok kialakítani :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.