Pénteken volt 3 hete, hogy eltörtem a lábam és holnaphoz 3 hétre kell visszamennem kontrollra, amikor megrögenezik és remélhetőleg azt állapítják meg, tökéletesen összefort mindkét csont. Most járok tehát a gyógyulás felénél. Hogy a rehab mennyi ideig fog tartani és mikor lesz újra tökéletes a bal lábam, azt nem tudom. Főleg, mivel a szuper itthoni rendszer miatt még mindig nem indult be a házi gyógytornám.

Ideje valami mérleget készíten vagy tanulságot levonni, ha lehet.

Beadtam a hasamba eddig 20 szurit, fasza csaj vagyok, hogy meg mertem tenni, de tény, hogy a 20-ból max 3-4 volt kicsit kellemetlen.

A lábam kb. az első 10 napban valóban rettenetesen fájt amikor lelógattam, szerencsére mostanra ez elmúlt, emiatt kicsit mozgékonyabb vagyok.

Írogattam a blogot, pár embernek tetszik, ennek örülök.

Olyan emberek hívnak, látogatnak meg, ajánlják fel a segítségüket, akiktől egyáltalán nem vártam. És  pont ezért nagyon jól esik. Igen, működik az a tétel, hogy ha kedves vagy másokkal és segítőkész, akkor ezt te is visszakapod. Lehet, hogy nem úgy és nem annyit, lehet, hogy nem is attól, akinek te segítettél, de globálisan egyensúlyba kerül majd a mérleg. Az emberek alapvetően jók.

Sokkal türelmesebb vagyok, főleg magammal szemben, illetve a kényszer miatt kreatív. Tegnap anyu elment a Fanniért és későn ért haza. Este meccset akartam nézni, és éhes is voltam. Bevittem a nappaliba egy széket a fotel elé (ezt úgy kell elképzelni, hogy toltam rajta egyet egy kézzel, majd egy lépés a mankókkal, majd megint egy tolás, megint egy lépés, stb.) Utána bevittem a székre egy magas párnát a szobámból, hogy fel tudjam polcolni a lábamat. Szerencsére a párnának vannak rojtjai, így annál fogva meg tudtam fogni a mankóval együtt. Majd a konyhába mentem egy üveg ásványvízért. Sajnos nem találtam zacsit, így eleinte úgy vittem, hogy 30 cmre előre tettem a földön, oda mankóztam, megint előre, megint mankó. Ez a hajlongással kicsit sok volt, ezért bevillant a remek ötlet: az ásványvizes palackot eldöntöttem és a mankóval terelgetve, mint valami golflabdát, betereltem a nappaliba. De még éhes is voltam. Főzni ugye nem tudok és tányérban sem tudok ételt vinni. Ezért a nyakamba taláható szütyőbe tettem egy joghurtot, kiskanalat, bevittem a nappaliba. Kimentem még egy rudiért, azzal is be a nappaliba. Aztán volt még egy kicsi fél cső főtt kukorica az étkezőasztalon, az szalvétába csomagolva szintén belefért a szütyőbe, így azt is bevittem és végre leültem. Vagyis kb. 6 kör alatt sikerült mindent magamhoz venni a meccsnézéshez, több mint 15 percet vett igénybe. Ez van :) Sajnáltam Uruguayt, de jó meccs volt!

Még mindig rosszul tűröm, hogy ébredéskor nem tudok kipattanni az ágyból, vagy általában felugrani akár az ágyból, akár a fotelből, ha eszembe jut valami. És ez a forgolódás nélküli háton alvás se túl kellemes, tegnap el is aludtam a nyakam és a vállam: az egy dolog, hogy fáj, na de mankózásnál is rossz a fájós váll nagyon!

Amiben sokat sokat kell még fejlődnöm, az az anyuval szembeni türelem és elfogadás, illetve a hatékonyabb kommunikáció. Idegesít, hogy sokmindent olyan körülményesen és logikátlanul csinál, hogy hiába mondom neki, hogy bizonyos dolgokban már nem kell segíteni, más dolgoknál meg képtelen észrevenni, amíg nem szólok, hogy kell. Rendszeres pl, hogy étkezésnél elviszi a mankóimat a közelemből, hogy ne zavarjanak, ami teljesen jó. De étkezés után elkezd pakolni, mosogatni, leül újságot olvasni és elfelejti visszaadni a mankóimat, egészen addig, amíg nem szólok. Vagy pl. tegnap leadta a Fannit a Lánchíd utcában, ahova már késve indultak (nem miatta) Szentendréről. De sokkal később ért haza, mint vártam, teljesen kipurcanva. Mert hogy a Fanni azonnal levetkőzött nálam és szétdobálta a ruháit, és feltúrt az újakért mindent, és muszáj volt neki (anyunak) összepakolni. Én meg mondtam neki, hogy de miért nem hagytad úgy? Úgysem megy a lakásba senki, csak mi, a ruha nem romlik meg, és félórával hamarabb ideért volna, kevésbé fáradtan. Kit érdekel, ha rendetlenséget hagy? Persze, én vagyok a rossz, mert beszóltam és kritizáltam és a szokásos "bocsánat, hogy létezem" mártírkodó stílusban válaszolt. Ettől persze nekem eldurran az agyam, hogy az egyébként annyira okos anyám hogy lehet ennyire korlátolt bizonyos kérdésekben. De most vsszafogtam magam, mert tudom, nagyon sok köszönettel tartozom neki. És persze rosszul tűröm a mindenhez való negatív hozzáállását. Töröm a fejem, hogy lehet-e még valamennyire változtatni egy 68 éves emberen; úgy szeretném, ha boldog lenne, mert megérdemelné, de ennyire negatívan nem megy.

Ma délután nagy nap lesz: jön egy barátom és lemegyünk a lépcsőn. És ha ügyesen lemegyek két emeletet, akkor elvisz fagyizni. Nagy motiváció!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.